A miniszterelnök tegnapi beszéde a VOSZ ülésén valamennyire betekintést engedett a gondolkodásmódjába, értékrendjébe és némileg a lelkiállapotába is.
Nézzünk pár gyöngyszemet:
„Reméljük … a demokrácia helyett nem kell kigondolnunk más típusú politikai rendszert…”
„egy ilyen félázsiai népség, mint mi, akkor tud összefogni, ha erő van”
„Szörnyű helyzetben vagyunk, ma azért harcolunk, hogy mi is a szlovák–lengyel–cseh–román gazdasággal tartsuk a lépést… Egyelőre más ligában focizunk…”
Vagy ezt: „Örülök, hogy nem voltak itt az elmúlt másfél-két évben (ti. az IMF). Ha itt vannak, gazdaságpolitikánk több elemét nem tudtuk volna megvalósítani.”
A híradások szerint a miniszterelnök elismerte, hogy ez 100 milliárd forint többletkamat-kiadást okozott, de a különadók és a szektorális adók ennél nagyságrenddel többet eredményeztek. Elismerte azt is, hogy a multinacionális vállalatoknak igazuk van, amikor az adózás területén a normativitás hiányát sérelmezik, ám ezt a válságkezelés kényszereivel indokolta.
Ezek a mondatok sok mindenről árulkodnak.
Először is a miniszterelnök mérhetetlen szkepsziséről és igencsak korlátozott történelmi ismereteiről a nyugati típusú demokratikus berendezkedést és annak életképességét illetően. Az ember el sem meri gondolni, hogy a demokrácia alternatívájaként milyen politikai berendezkedésre gondolhat. Ám szívesen felhívnám a figyelmét, hogy az 1929–33-as válság a mostaninál sokkal nagyobb megrázkódtatást, gazdasági visszaesést és nyomort idézett elő világszerte, és egyáltalán nem utolsósorban közrejátszott a fasizmus hatalomra jutásában, majd végül a második világháború kirobbanásában is. Ám a nyugati demokráciák demokráciák maradtak és alapvetően demokratikus eszközökkel jutottak túl a válságon, győzték le a fasizmust és tettek lehetővé egy újabb óriási mértékű fejlődést az elmúlt csaknem háromnegyed évszázadban.
Ez a mostani válság is nagy megrázkódtatás és biztosan hosszú ideig eltart, mire a világ túljut rajta. Joggal feltételezhető és el is várható, hogy a kapitalista piacgazdaság, a demokratikus politikai rendszer megújuljon, de semmilyen jel nem mutat arra, hogy a nyugati demokráciák más típusú politikai rendszert keresnének maguk helyett, és Magyarországnak sincs második esélye vagy lehetősége, hogy demokrácián túli megoldásokon fantáziáljon.
A miniszterelnök első ízben ismerte el, hogy az ország jó eséllyel lemarad a régió többi országához képest. Hol vannak már a hetvenkedő beszédek az 5-7 százalékos növekedésről, Közép-Európa legversenyképesebb adórendszeréről és gazdaságáról meg a követendő példáról, ami mi lennénk a régió és Európa számára?
És a miniszterelnök immáron kimondta azt is, hogy a kormány maga szabotálta a tárgyalások megkezdését a nemzetközi szervezetekkel, tudatosan vállalva az ezzel járó magasabb kamatkiadásokat, amiket egyébként azóta is fizetünk. Nem mondta ki, de érzékeltette: minden vagy bármilyen eszköz alkalmazása, legyen az akár jogsértő is, indokolt lehet a válságkezelés érdekében, feltéve, hogy a kormány alkalmasnak találja.
A miniszterelnök gondosan kerülte a magától adódó kérdést: mi a szerepe mindebben a kormány elmúlt két évben folytatott gazdaságpolitikájának. Nem lehet vitás – és ezt tárgyilagosan le kell szögezni –, hogy a gazdaság minden szereplőjének (állam, önkormányzat, vállalatok és a lakosság) magas eladósodottsága súlyos akadályként tornyosul a növekedés előtt. Ebben az értelemben a miniszterelnök által említett régiós versenytársak valóban jobb helyzetben vannak, hiszen sokkal kevésbé eladósodottak. A kormány által választott gazdaságpolitika azonban – az adósság erőszakos, gyorsított ütemű leépítése akár a jogbiztonság veszélyeztetése árán is (lásd nyugdíjpénztári vagyon felhasználása, szektorális és banki adók bevezetése, végtörlesztés stb.) –, miközben lényegében nem érte el kitűzött célját, súlyosan rontotta az ország külső-belső megítélését, a befektetői bizalmat. Összességében az elmúlt évtizedekben soha nem volt ennyire rossz az ország megítélése politikai és gazdasági értelemben, ami nyilvánvalóan kihat az ország növekedési lehetőségeire. A közgazdászok túlnyomó többsége immáron pártállástól függetlenül egyetért ebben.
Előttünk van tehát egy ember, akinek a gondolkodásmódját, az értékrendjét és egyébként tárgyi ismereteit is súlyos torzulások és tévedések jellemzik (az egyes szám első személy használatát – „ők az én katonáim”, „nekem kell munkát adnom nekik” – még nem is említettem).
Elég érzéke van a realitásokhoz, hogy észrevegye, valami nem stimmel, de nem tud vagy nem képes korrigálni. Tanácstalan és gazdaságpolitikai értelemben iskolázatlan, ezért vevő bármilyen közgazdasági kuruzslásra, feltéve, hogy az gyors sikert és kevés fájdalmat ígér. Makacsul, senkire sem hallgatva, misszionáriusi hévvel ragaszkodik vélt igazához, amelyet prófétainak gondolt, s lapos közhelyekkel támaszt alá.
Immáron aligha hiszi, hogy képes kormányzati céljai elérésére, de ha igaza van és tényleg félázsiai népség vagyunk, abban azért bízhat, hogy 2014-ben újabb esélyt kap tőlünk.
