Hallgatom a rádió betelefonálós műsorát, a téma a kötelező sorkatonai szolgálat megszüntetése, az apropó a népszavazás Ausztriában, hogy vajon ott fennmaradjon-e a kötelező sorkatonai szolgálat. A betelefonálók többsége örül a kötelező katonai szolgálat eltörlésének, egy kisebb része nem. A többség a hatalmaskodó altisztekről, a rossz kosztról beszél, a kisebbség a katonaságot a fegyelemre, együttműködésre nevelés eszközének tartja, ahol szoros barátságok születhetnek. Ami nem hangzott el (legalábbis amíg hallgattam a műsort), az éppen a lényeg: van-e bármi köze ennek az egész problémakörnek a honvédelemhez, tehát az állampolgárok azon – egyébként az alaptörvényben is előírt – kötelességéhez, hogy mindent megtegyenek a hazájuk védelme érdekében.
A kötelező sorkatonai szolgálat 2004-ben történt eltörlésével a magyar társadalom lényegében kiszervezte a honvédelmet, azaz ez a fontos közös feladat alapvetően piaci környezetbe került. Az „önkéntes” jelző, amit e katonaság tagjaira használunk, nagyjából azt jelenti, hogy a katonának álló férfiak és nők ugyanúgy szabadon választják meg a foglalkozásukat, ahogy például az építőipari vállalat vízvezeték-szerelői és épületlakatosai; tehát adott fizetés és más juttatások ellenében a kockázatokat is mérlegelve elvállalják a felkínált munkát. Mi pedig, adófizetők, tudomásul vesszük, hogy az elvben közös feladatokat helyettünk is ellátó önkénteseket (ahogy más közalkalmazottakat is) adóforintjainkból megfizetik. Természetesen az ember tudni véli a szakmai válaszokat, ezek egyébként nyilván Ausztriában is elhangzottak a kötelező sorkatonai szolgálat ellenzőinek részéről: a modern fegyverek működtetését nem lehet rövid idő alatt megtanulni, és ahogy más szakmákban, a katonáskodásban is egy életen át kell tanulni. Meg hát drágább is a kötelező katonáskodás, hiszen a nem hivatásosnak készülő többség a katonáskodás ideje alatt nem tud a GDP-hez hozzájárulni.
Mindezt egyáltalán nem vitatva a kérdés az, teljesen rendjén van-e, hogy a haza védelmét a piacra bízzuk. Természetesen sok más olyan eset is van, amikor piaci megoldások vesznek át olyan szerepeket, amelyek kapcsán erkölcsi érzékünk berzenkedik a piaci megoldásokkal szemben. A kérdést nem én tettem fel, hanem Michael Sandel, a Harvard Egyetem morálfilozófus professzora, akinek az előadásait szerte a világon diákok tízezrei hallgatják, többek között a YouTube-on is. Az előadásai alapján íródott könyv, Justice, to do the right thing (Mi igazságos és mi nem – a helyes cselekvés elmélete és gyakorlata, Corvina, 2012) egyebek mellett az önkéntes (zsoldos?) hadsereg morális problémáival is foglalkozik. Az Egyesült Államokban, amely sűrűn vív háborút, akár egy időben többet is, ez természetesen sokkal élesebb kérdés, mint nálunk. De azért számunkra sem érdektelen, hogy az USA-ban többnyire az alacsonyabb jövedelmi helyzetű családok fiai és lányai állnak katonának. Nem lennék meglepve, ha ez nálunk is így lenne, ami azért érdekes kérdéseket vet fel az erkölcs és az esélyegyenlőség kérdését illetően (ti. helyes-e, hogy a szegényebbek inkább döntenek olyan szakma választása mellett, amely életük kockáztatásával jár).
Sandel új könyvében (What money can’t buy) kiterjeszti vizsgálódásait más területekre is, ahol a gyakorlati megfontolások érdekesen ütköznek az erkölcsiekkel. Csak néhány példa a sok közül: (1) komfortosabb börtöncella 82 dollár/éjszaka, (2) buszsáv használata csúcsforgalom idején 8 dollár, (3) indiai béranya igénybevétele 6250 dollár, (4) bevándorlás (zöldkártya) az Egyesült Államokba 500 ezer dollár, (5) egy veszélyeztetett, keskenyszájú rinocérosz kilövése 150 ezer dollár, (6) egy tonna szén-dioxid-kibocsátás 18 dollár.
És persze a fordítottja is igaz, pénzt is lehet keresni bizarr módszerekkel: (1) az ember homloka vagy más testrésze reklámcélokra bérbe adva 777 dollár, (2) részvétel gyógyszerteszteken 7500 dollár (a veszélyességtől és az okozott kényelmetlenségtől függően több vagy kevesebb), (3) sorban állni egy lobbista helyett a törvényhozás épülete előtt 15-20 dollár/óra.
Sandel tehát fellép a piac, a piaci megoldások mindenhatósága ellen, amelyek egyre inkább befonják a modern emberek életét. A 2008-as válság, a bankmentések és az ezek nyomán világszerte támadt felháborodás pedig meglehetős nyomatékot kölcsönöz véleményének. A válság egyik tanulsága, hogy a gazdasági hatékonyság, azaz a profitszempontok primátusának hangsúlyozása nem tartható. Túlságosan gyakran fordul elő, hogy a gazdasági hatékonyság és az erkölcsi megfontolás szembekerül egymással, és többnyire az utóbbi húzza a rövidebbet. Álláspontja szerint azonban vannak morális korlátok, amelyeket ha nem tartunk be, talán gazdaságilag hatékonyak leszünk, de az erkölcsi romlás kikezdi a demokratikus társadalmak alapjait.
Ajánlata, amit mi is megfogadhatnánk, a széles körű demokratikus vita, amelyet a társadalom tagjai folytatnak ezekben a fontos és érzékeny kérdésekben.
Egyébként az ausztriai népszavazáson a kötelező katonai szolgálat hívei szereztek ismét többséget.
