Az árvalányhajas nézeteiről ismert gazdasági miniszter, a jegybanki elnöki szék várományosa a napokban kifejtette, hogy a jegybank – az amerikai, a brit, a japán és más nagy jegybankok mintájára – hogyan támogathatná a kormány gazdaságpolitikáját. Olyasmikre gondol, mint a kereskedelmi bankok közvetlen jegybanki finanszírozása, vagy például másodpiaci állampapír-vásárlások. Gondolatai önmagukban nem túl érdekesek, nem is túl eredetiek, hétköznapi viszonyok között nem is keltették volna fel túlságosan a piac szereplőinek érdeklődését. A jegybanknak valóban van valamennyi – a közkeletű vélekedésekkel ellentétben nem sok – lehetősége ezen a területen. Ám a miniszter két és fél éves tevékenysége (a gazdaságpolitikai prioritások ötletszerű váltogatása a piacgazdasági normák sorozatos figyelmen kívül hagyásával karöltve) és kommunikációja (minden, amit a miniszter és kormánya tesz, siker, ha valami mégsem, azért valaki más a felelős) azt üzenték a piac szereplőinek, hogy a minisztertől jegybankelnökként is nagyjából ugyanerre számíthatnak. Ez pedig rossz hír, amire a piac normálisan a hazai valuta eladásával reagál. Így hát a forint kötelességszerűen gyengült – nagyjából négy százalékot, mióta a miniszter kinevezéséről az első hírek felröppentek (a 280-as sávból a 300 alatti sávba). Ez sem túlságosan érdekes, bőven belefér a forint természetesnek tekinthető ingadozási sávjába. Társadalmi-gazdasági értelemben a nemzeti valuta leértékelődése ugyanis komplex jelenség, vannak előnyei és vannak hátrányai. Az exportőrök biztosan örülnek, mert növekednek a bevételeik, és mivel az export maradt az egyetlen növekedést támogató tevékenység, akár a kormány is örülhet ennek. A leértékelődés miatt dráguló import növeli a belföldi inflációt, aminek – rövid távon – szintén van valamennyi gazdaságélénkítő hatása, megkönnyíti a költségvetési deficitcélok elérését, és ráadásul elértékteleníti a forintban kifejezett államadósságot is. De persze az öröm nem lehet teljes – nincs ingyen ebéd –, a gyengébb forintban kifejezett deviza-államadósság értelemszerűen viszont magasabb, és az sem jó hír, hogy a lakosságnak megnövekszik a devizahitelek miatti adósságszolgálata. És persze a gyenge árfolyamot legtöbbször a rossz gazdaságpolitika kísérőjének szokás tekinteti (ez egyébként korántsem feltétlenül mindig igaz). És ezen a ponton lép be a Roubini-legenda: hogy az okozta volna a forint esését, hogy a Mr. Doom (Végzet) néven elhíresült sztárelemző magyarországi látogatását követően – aminek során maga a miniszter is fogadta – negatív véleményt tett közzé a magyar gazdaságpolitika teljesítményéről, és ezzel összefüggésben eladásra javasolta a forintot. Roubinit a jóslatával és ajánlásával együtt bátran félretehetjük; csak a piac működésének alapvető nem ismerete vagy a félrevezetés szándéka mondathatja valakivel, hogy egy valuta gyengülésének egy elemzői vélemény, illetve ajánlás az oka.
A kérdés már most az, hogy tisztában van-e ezekkel az összefüggésekkel a miniszter. Nem tudhatjuk, hiszen nem látunk a fejébe, de gyaníthatjuk, hogy a válasz igen; a miniszter tökéletesen tisztában van ezekkel az egyébként eléggé iskolás összefüggésekkel. Gyanúnkat megerősítheti a gazdasági kérdésekben amúgy nem túl járatos miniszterelnök néhány héttel korábbi rádiós beszélgetése, amiben a forint várható gyengülésére (vajon honnan tudta?) hivatkozva arra buzdította a devizaadósokat, hogy minél nagyobb számban válasszák az átmeneti védelmet nyújtó árfolyamgát-konstrukciót.
Azt hiszem tehát, hogy egy meglehetős tudatossággal kialakított stratégia tanúi (elszenvedői) vagyunk. A kormány úgy érzékeli, hogy a jegybank maradt az utolsó remény és lehetőség a gazdaság beindítására abban a koordináta-rendszerben (lásd unortodox gazdaságpolitika), ami immáron két és fél éve meghatározza azt, ami Magyarországon történik. Nyilván tisztában van ennek a kockázataival, ezért a mostanihoz hasonló kísérleti léggömbökkel próbálja kipuhatolni, hogy meddig mehet el. A Roubini-mozzanat behozatala szánalmas és nevetséges kommunikációs trükk, de nem szabad, hogy elterelje a figyelmünket a lényegről. Arról ugyanis, hogy a kormány unortodox gazdaságpolitikája utolsó elemeként így vagy úgy megkísérli a jegybank erőforrásait a gazdasági növekedés szolgálatába állítani. Az eredmény érdektelen lesz vagy katasztrofális. Ha a kormány terve végrehajtása során óvatos, megúszhatjuk kisebb kilengésekkel a forint- és az állampapírpiacon, ha erőszakos, elszabadulhat a pokol. Reméljük, óvatos lesz.
