Könyv

A különbség

Nádas Péter: Világló részletek. Emléklapok egy elbeszélő életéből I–II.

  • Radics Viktória
  • 2017.05.13 10:04

Könyv

A magyar történészek számára megkerülhetetlen mű lesz Nádas Péter emlékirata. A 19. század második felétől a 20. század második feléig áttekintett korszakban a család mint médium rengeteg eseményre és folyamatra világít rá.

A cím pontos, a családtörténeti részletek egy letűnt magyar-zsidó világra, annak nagy ívű történetére, tehát historikus folyamatokra derítenek fényt. Az alcímben említett „emléklapok” egy beláthatatlan egész sokatmondó részecskéi. Végül is mindenkinek a saját családja a bejárat a történelembe, akárki gyalogol be a családtörténetébe, széles panoráma és őrült folyamatok nyílhatnak meg neki. Ha azonban ezt egy ilyen jó író teszi, a rálátás kiélesedik, az avatott kéz a részletekkel együtt az összefüggéseket is kirajzolja. A Tauber és a Nádas család története a magyar zsidóság vagy zsidó származású magyarság, ezáltal a soknemzetiségű Magyarország történelmébe bocsát be bennünket, Mezei Mór jelentős meritumú politikusi tevékenységétől kezdve a kommunista Nádas László haláláig, illetve Nádas Péter liberális demokrata állásfoglalásáig.

false

Nádas Péter nagy súlyt fektetett emlékiratának dokumentarista érvényére. Műve a racionális értelemben vett pontosságon áll vagy bukik, ezért minden tényt többszörösen ellenőrzött, számtalan forrást és adatot dolgozott fel, sok a szó szerinti idézet. Ez a türelmes precizitás (mely az ősei ötvösmesterségére, az apja műszaki tehetségére emlékeztet) önmagában is erény, az igazságigényű ember módszertanának része. Amikor olvasóként érezzük, hogy a részletezés és a pontosítás a felderítő munka velejárója, akkor nem unalmas végigmenni a feltárt mikroelemek ezrein. Nem túlzás, az 1200 oldal mindegyikére jut legalább egy kis meglepetés.

Aki semmit sem olvasott Nádastól, az is lebilincselő, tanulságos olvasmányt kap kézhez a Világló részletekkel, aki azonban ismeri szépirodalmi műveit, annak fokozottan izgalmas az emlékirat, hiszen lépten-nyomon rábukkan olyan témákra, motívumokra, részletekre, kérdésekre, észleletekre, érzelmekre, gondolatokra, amelyek a műalkotásokban is megjelennek. Jó, ez is műalkotás, rendkívül alaposan és finoman megmunkált prózai mű, azonban műfajánál fogva egészen más, mint a regények, novellák, esszék. Aki ismeri a szépírói opust, az duplán olvas, egyrészt követi a dokumentarista, non-fiction vonulatot, vagyis a történelmi szálat, másrészt pedig állandóan elugrál a figyelme a fikciós művek és az esszék felé. Legalább akkora olvasói élménye a magyar történelem alig ismert részleteinek és folyamatainak feltárulása, mint az a különbség, ami ezt a civil emlékezést a művészi emlékezéstől elválasztja. Még egy olyan suta kérdés is fölmerülhet, hogy melyik az igazi emlékirat. Az Emlékiratok könyve vagy az Emléklapok? Az utóbbi rengeteg motívuma és hangulata tetten érhető a Párhuzamos történetekben, a Családregényben, a novellákban és az esszékben is, másmilyen konstellációban, más ötvözetben, és ha egy grafikonon megrajzolnánk a két szféra közti összekötő szálakat, akkor kaotikus ábrát kapnánk, egymást keresztező vonalak százaival. A memoárban alig-alig, egyszer-kétszer kerülnek szóba más saját művek – ennek a kapcsolati hálónak Nádas Péter nem járhat utána, mivel ez az ő tudatában történik, olyan helyen, melyhez nem férhet hozzá. Ez inkább tudatalatti, mint tudatos réteg, ahol a művészi transzformáció zajlik, és amely nemcsak alkotáspszichológiai szempontból érdekes, hanem esztétikai, ontológiai és kognitív szempontból is. Van tehát legalább két nagyanya, nagyapa, anya és apa, nagynéni, két Tóth Szidike és két Lívia, két Hédi és így tovább, de még ennél is több, hisz sokféle variációban tűnik fel a művekben Tauber Klára, Nádas László, Süle Lívia és a többiek – ha ugyan ők azok, és a szépprózában nem majdnem teljesen más alakok szerepelnek. Ez a „majdnem” azonban eltéphetetlen szál, amit nem is kell szétszakítani, hiszen a Világló részletek egyik tanulsága éppen az, hogy nagyon sűrű és sosem direkt kapcsolatok vannak élet és irodalom, történelem és fikció között. Az artisztikus képzelet munkája, a két igazság – a nyers, az empirikus és a művészi – közti viszony a nagy filozófiai kérdés. Aranyossi Magda a Világló részletekből és Erna asszony a Párhuzamos történetekből hasonlítanak ugyan egymásra, Erna asszony azonban mégis majdnem teljesen önálló figura, egy „új ember”, aki új nevet is kapott – nem jobb, nem rosszabb, mint az (egyik) előképe, hanem csakis a művészi valóságnak nevezhető szférában leledző lény. Ez a különbség az esszéket is érinti, a bennük előkerülő helyek és személyek is átváltozáson mennek keresztül: például az iskolakert, mely a Fölmegyek a hegyre c. esszében szerepel, a memoár iskolakertjének komprimátuma olyan hangsúlyokkal, amelyek itt jelöletlenek. Ezekről az összefüggésekről, szaggatott, elgörbülő és egyenes vonalakról egész könyvet lehetne írni.

Bizonyára magát a szerzőt is foglalkoztatta ennek a különbségnek a kérdése, amikor most két lábon araszolva megtette ismét azt az utat, amit a képzeletében már ezerszer megtett, úgymond, röpülve. Bizonyára ő is kíváncsi volt „az igazságra”, vagyis az igazság porhüvelyére. A tények minden kicsi, elporladt részletére, melyeknek az egzisztenciális vonzatai az életét alakították, ő meg a műveit alakította ki belőlük nagy formaművészeti és imaginatív leleményességgel.

Az a Péter gyerek, akiről ír, akinek körülményeiről, életfeltételeiről, tudati és érzelmi mozgalmairól beszámol, a Nádas Péter írónak a leglelke. Saját magát, a „saját halál” után a saját életét, pontosabban a saját tudatának az eredetét kutatta, amikor utánajárt a származásának és korai éveinek. Nem önanalízis formájában tette ezt, hanem dokumentumokra és emlékforrásokra ráhagyatkozva, illetve azokat átvizsgálva, a képzelet munkáját maximálisan korlátozva, azért, hogy objektíven táruljon fel a szubjektív. Egy szubjektum és egy szubjektivitás kialakulásának folyamatát követte, a szó szoros értelmében, nyomon. Amint ezt már többször is kimondta, az életünk nem a születésünkkel, még csak nem is a fogantatásunkkal kezdődik, és nem a halálunkkal ér véget – a Világló részleteket olvasva világos, hogy magunkban hordjuk ki tudja, hány ősünk életmolekuláit és neurális szinapszisait, és az is, hogy az emberiségtörténet frekvenciái vagyunk és a részei leszünk, testi utód híján is, ha majd belekerülünk a „halottak néma morajába”.

Nádas Péter memoárjának sok erénye van, és ha most hirtelenjében, még az első olvasás kábulatában megpróbálom ezt röviden összegezni, a következőkre gondolok. Ez a monumentális könyv helyreállította a magyar történelmi folytonosságot, aminek hiányát alaposan szenvedjük mindannyian ebben az országban vagy emigrációban élve, ebben a korban, amikor mindenki magányos és monászként teng-leng. El is vesztettük a patriotizmus egészséges formáit, és nem tudjuk még a közelmúltat – a világháborút, a szocializmust – sem feldolgozni, történelmi tudatunk siralmas állapotban van, ami ehhez a mostani, közös világnézeti zavarodottsághoz vezetett. A memoár, azon túl, hogy az, ami, antropológiailag is megvilágító erejű, mert meggondolkodtatja az olvasót: hogyan fejlődik ki egy redukálhatatlan szubjektum, a tudatát mi és milyen úton-módon alakítja – gyakorta fatálisan. A túlrészletezés, a kutatás, az óvatos oknyomozás mint a hitelességre törekvés ethosza ad lendületet megfáradt igazságigényeinknek, melyeknek egyik lehetséges színezetét a könyv megdöbbentő utolsó mondata árulja el: „Nagyon sajnálom.” Azt sajnálhatjuk, interpretálom én, hogy hiába – és itt most Vörösmartyt mormolom, Az embereket –, nem sikerült élhető országot teremteni Magyarországból.

Jelenkor, 2017, 1212 oldal, 7999 Ft

Neked ajánljuk