Ez a valódi gumicsont – tényleg arról folyik a vita, hogy drag show volt a Pride-on?

Publicisztika

A Fidesz épp megpróbál egy felszabadító erejű felvonulásból esztétikai kérdést csinálni, maga mögé állítva a maga képzelte többségét. A baj az, hogy a szolidaritás érzése eleve nem a többségről szól, hanem például azokról, akik egy évben egyszer mernek ennyire láthatóak lenni.

Azt talán most már kimondhatjjuk, hogy a Pride betiltása nem volt gumicsont, hiszen

egy kétszázezres megmozdulás nem figyelemelterelés, hanem az maga az ügy.

Ezt valószínűleg érzik a Fidesznél is, ahol most már a valósággal ápolt kapcsolatot teljesen elvesztve hivatkoznak a titokzatos Valódi Többségre a Pride-dal kapcsolatban: Szentkirályi Alexandra szerint ez azokat takarja, akik inkább a Balatonon voltak a hétvégén – így válik a családi nyaralás egyfajta politikai állásfoglalássá, látva a 2000 forintos lángosokat ott biztosan nem szidta senki a kormánypártot –, de a fő narratívát megint csak nem a párt csomagtartó-felelőse kapta meg, hanem előbb egy kis teszttel Orbán Balázs, majd kicsit később már Orbán Viktor is.

A két Orbánnak két módszere van annak elmagyarázásra, miért nem számít az ő égésüknek az a rendszerváltó tömegekre emlékeztető, hatalmas középső ujj, amit a Budapest Pride-on tartottak az egyszerre homofób és autokratikus hülyeségeik felé a magyarok: az egyik egy 2022-es, a Pride-ot és a gyülekezési jogot semmilyen szinten nem érintő, ráadásul nem is érvényes népszavazás eredménye, amellyel az orbáni narratíva szerint valamiféle életmódot és ideológiát utasítottak el a nemmel szavazók; a másik viszont egy sokkal mérgezőbb hiszti azzal kapcsolatban, hogy drag queen show is volt a vonulás végén a színpadon.

A két magvas gondolat valahol egymásra épül, tehát érdemes sorra venni őket: a 2022-es referendumot valóban gyermekvédelminek hazudta a NER-szleng, bár arra a mostani állításra, hogy „3,7 millióan mondtak nemet a genderre” még azzal együtt sem utal semmi, hogy a miniszterelnök már évek óta következetesen helytelenül használja a gender kifejezést. A még mai szemmel is egészen abszurd kérdések ezek voltak a népszavazáson:

  • Támogatja-e Ön, hogy kiskorú gyermekeknek köznevelési intézményben a szülő hozzájárulása nélkül szexuális irányultságokat bemutató foglalkozást tartsanak?
  • Támogatja-e Ön, hogy kiskorú gyermekek számára nemi átalakító kezeléseket népszerűsítsenek?
  • Támogatja-e Ön, hogy kiskorú gyermekeknek fejlődésüket befolyásoló szexuális médiatartalmakat korlátozás nélkül mutassanak be?
  • Támogatja-e Ön, hogy kiskorú gyermekeknek a nem megváltoztatását bemutató médiatartalmakat jelenítsenek meg?

A kormány egyébként a népszavazásra már rég elfogadta a homofóbtörvényeket, de a 3,7 millió ember tényleg jobban hangzik, mint a kétszázezer – vagyis a miniszterelnök szerint pár tízezer –, bár ha ehhez tartjuk magunkat, akkor végképp értelmetlenné válnak az utcai demonstrációk:

valószínűleg 1956-ban is sokkal többen nem harcoltak a szovjetek ellen, mint amennyien igen. Talán még a Balatonon is többen lettek volna, ha nem október van.

A „magyarok többségére” való hivatkozás felépítése után már csak elő kellett venni a kokárdát is felvonultató drag queen show-t. Ezek ugye elég sokfélék lehetnek, de a lényeg általában annyi, hogy nem a többséghez tartozó nemi identitású emberek különféle ruhákban táncolnak – nevezhetjük mindezt akár performansznak is. Az, hogy egy férfinak született valaki női ruhát húz, hosszú évek óta a nemzetközi jobboldal nagy közös vörös vonala, amit szerintük egyszerűen nem szabad látnia a gyerekeknek, akiket ők annyira védelmeznek – már persze ha nem pedofil intézményezetőkről vagy lányokat futtató stricikről van szó.

Ezt a fellépést sikerült szembeállítani ezzel a titokzatos többséggel, ami elvileg három évvel ezelőtt nagy létszámban nem akart látni hasonlót. A súlyozás kedvéért Mia Szöszt külön elővették, amiért egy ponton ledobta a földre a ruhája részét képező kokárdát, amivel egyesek szerint „meggyalázta” a nemzeti jelképet. Emma Rebel meg egyszerűen csak provokatívan táncolt. Izgalmas kérdés, hogy pontosan kit is provokált, mert az ott lévőket biztosan nem zavarta, azokhoz pedig, akiket mégis zavart volna, eleve a Fidesz juttatta el azzal, hogy Orbán Balázs például naponta többször is töltött fel róla képet vasárnap óta. Magát a performanszt szándékosan félremagyarázva sikerült lebutítani addig a kérdésig az egészet, hogy a kormányinfón Gulyás Gergely már minden jóérzésű magyar nevében gondolta megbotránoztatónak. Az, hogy az egybites panelek oltárán a légynek sem ártó huszonéves embereket tesznek a saját gyűlöletkampányuk célkeresztjébe, ezúttal sem számít.

Bár a Pride-ot egyesek szerették volna pusztán jóindulatból gumicsontnak nevezni, valójában az a gumicsont, ami most a Pride után történik: a nyilvánosság meglepően nagy szelete beszél arról, hogy egy LMBTQ-emberekről szóló rendezvényen jó volt-e, hogy a színpadon voltak LMBTQ-emberek. Igen, olyanok is, akik nemcsak olyan joviális meleg férfiak, mint amilyeneket Szájer Józsefhez hasonlóan elfogad propaganda, ha csendben maradnak – hanem harsányak, sminkelik magukat, táncolnak, és bizony még néha magassarkút is felhúznak.

A kormánypropaganda célja egyértelmű: egy kifejezetten jó hangulatú, szinte felszabadító eseményt azonosítani valamivel, ami szigorúan esztétikai alapon amúgy sok embernek nem tetszik, vagy számukra ismeretlenül, furcsán, idegenül hat. Más ugyanis nem történt:

estélyit hordani nem közszeméremsértés egyelőre még akkor sem, ha azt nem a születési nemünknek megfelelő részlegről emeltük le.

Vannak, akiknek nem tetszenek ezek a műsorok, csakhogy az LMBTQ-szcéna soha nem állította, hogy ők lennének a többség: az egész Budapest Pride többek közt annak a kisebbségnek (és szubkultúrának) a láthatóságáról és jogfosztottságáról szól, amibe épp úgy beletartozik a drag queen show, mint az, hogy a műsorvezető Steiner Kristóf a saját neméhez vonzódik. Itt nincsenek többségi elvárások, azok maximum annyiban érvényesek, hogy hagyják békén ezeket az embereket. Az ott lévő 200 ezer ember nagy részének is ennyi a feladata, ha tényleges szolidaritást akar mutatni amellett, hogy közösen nem szeretik Orbán Viktort. 

A terelés mindenesetre nem biztos, hogy nem jön be: a hírek keddre már legalább annyira szóltak a drag queen show-ról, mint magáról a Budapest Pride-ról – köszönhetően a Csík Zenekar énekesének, aki elhatárolódott a performansz alatt felcsendülő szám lejátszásától, és a rendezvényre videón is bejelentkező, majd az egész kérdést elmaszatoló Quimby-frontember Kiss Tibornak. A Fidesz által felvetett kérdésre ráadásul nem könnyű jól válaszolni.

Láthatóan a Fidesz épp azt teszteli, mennyire mély a szolidaritás a különféle emberekkel

álvitákat generálva – mintha kizárná a meghitt családi légkört az, hogy nem ugyanezt várjuk el mindenkitől – próbálják elérni, hogy úgy tűnjön, mintha a harmincadik Budapest Pride valamiféle bűnös terjeszkedő ideológiának lenne a fedőtörténete, és nem annak az alapvető igénynek, hogy ne amúgy is nehéz sorsú kisebbségeken akarja már leverni Orbán Viktor a saját béna kormányzásának következményeit.

Ilyenkor nem az a megoldás, hogy azon morfondírozunk, felléphetnek-e LMBTQ-emberek a saját rendezvényeiken annak ellenére, hogy van, akinek ez valamiért nem tetszik. Ameddig ugyanis mi továbbra is csak a tüntetésben részt vett, nagyrészt arctalan tömeg részei vagyunk, addig ez a két fellépő már megkapta a NER különböző szintjeiről a „lény” jelzőt, csak azért, mert az év egyetlen napján egy nagyobb közönség előtt is meg merték magukat mutatni.

Az egész felvonulás lényege veszne el, ha kizárnánk őket: ez ugyanis az ő felvonulásuk volt.

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Hajléktalanság – akár két lépésben

Betegség, baleset, alkohol- és drogproblémák, megromlott házasság, bedőlt vállalkozás, uzsorakölcsön, élősködő hozzátartozók – néhány ok, amik könnyen pénztelenséghez vezethetnek, ahonnan pedig sok esetben már csak egy lépés az utcára kerülni. Minderről a Vöröskereszt hajléktalanokat gondozó miskolci intézményének lakói meséltek. 

Nagyon balos polgármestert választhat New York, ez pedig az egész Demokrata Pártot átalakíthatja

Zohran Mamdani magát demokratikus szocialistának vallva verte meg simán a demokrata pártelit által támogatott ellenfelét az előválasztáson. Bár New York egész más, mint az Egyesült Államok többi része, az identitáskeresésben lévő demokratáknak minta is lehet a 33 éves muszlim politikus, akiben Donald Trump már most megtalálta az új főellenségét.

Gombaszezon

François Ozon új filmjében Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t. Kritika.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.