Ez a valódi gumicsont – tényleg arról folyik a vita, hogy drag show volt a Pride-on?

Publicisztika

A Fidesz épp megpróbál egy felszabadító erejű felvonulásból esztétikai kérdést csinálni, maga mögé állítva a maga képzelte többségét. A baj az, hogy a szolidaritás érzése eleve nem a többségről szól, hanem például azokról, akik egy évben egyszer mernek ennyire láthatóak lenni.

Azt talán most már kimondhatjjuk, hogy a Pride betiltása nem volt gumicsont, hiszen

egy kétszázezres megmozdulás nem figyelemelterelés, hanem az maga az ügy.

Ezt valószínűleg érzik a Fidesznél is, ahol most már a valósággal ápolt kapcsolatot teljesen elvesztve hivatkoznak a titokzatos Valódi Többségre a Pride-dal kapcsolatban: Szentkirályi Alexandra szerint ez azokat takarja, akik inkább a Balatonon voltak a hétvégén – így válik a családi nyaralás egyfajta politikai állásfoglalássá, látva a 2000 forintos lángosokat ott biztosan nem szidta senki a kormánypártot –, de a fő narratívát megint csak nem a párt csomagtartó-felelőse kapta meg, hanem előbb egy kis teszttel Orbán Balázs, majd kicsit később már Orbán Viktor is.

A két Orbánnak két módszere van annak elmagyarázásra, miért nem számít az ő égésüknek az a rendszerváltó tömegekre emlékeztető, hatalmas középső ujj, amit a Budapest Pride-on tartottak az egyszerre homofób és autokratikus hülyeségeik felé a magyarok: az egyik egy 2022-es, a Pride-ot és a gyülekezési jogot semmilyen szinten nem érintő, ráadásul nem is érvényes népszavazás eredménye, amellyel az orbáni narratíva szerint valamiféle életmódot és ideológiát utasítottak el a nemmel szavazók; a másik viszont egy sokkal mérgezőbb hiszti azzal kapcsolatban, hogy drag queen show is volt a vonulás végén a színpadon.

A két magvas gondolat valahol egymásra épül, tehát érdemes sorra venni őket: a 2022-es referendumot valóban gyermekvédelminek hazudta a NER-szleng, bár arra a mostani állításra, hogy „3,7 millióan mondtak nemet a genderre” még azzal együtt sem utal semmi, hogy a miniszterelnök már évek óta következetesen helytelenül használja a gender kifejezést. A még mai szemmel is egészen abszurd kérdések ezek voltak a népszavazáson:

  • Támogatja-e Ön, hogy kiskorú gyermekeknek köznevelési intézményben a szülő hozzájárulása nélkül szexuális irányultságokat bemutató foglalkozást tartsanak?
  • Támogatja-e Ön, hogy kiskorú gyermekek számára nemi átalakító kezeléseket népszerűsítsenek?
  • Támogatja-e Ön, hogy kiskorú gyermekeknek fejlődésüket befolyásoló szexuális médiatartalmakat korlátozás nélkül mutassanak be?
  • Támogatja-e Ön, hogy kiskorú gyermekeknek a nem megváltoztatását bemutató médiatartalmakat jelenítsenek meg?

A kormány egyébként a népszavazásra már rég elfogadta a homofóbtörvényeket, de a 3,7 millió ember tényleg jobban hangzik, mint a kétszázezer – vagyis a miniszterelnök szerint pár tízezer –, bár ha ehhez tartjuk magunkat, akkor végképp értelmetlenné válnak az utcai demonstrációk:

valószínűleg 1956-ban is sokkal többen nem harcoltak a szovjetek ellen, mint amennyien igen. Talán még a Balatonon is többen lettek volna, ha nem október van.

A „magyarok többségére” való hivatkozás felépítése után már csak elő kellett venni a kokárdát is felvonultató drag queen show-t. Ezek ugye elég sokfélék lehetnek, de a lényeg általában annyi, hogy nem a többséghez tartozó nemi identitású emberek különféle ruhákban táncolnak – nevezhetjük mindezt akár performansznak is. Az, hogy egy férfinak született valaki női ruhát húz, hosszú évek óta a nemzetközi jobboldal nagy közös vörös vonala, amit szerintük egyszerűen nem szabad látnia a gyerekeknek, akiket ők annyira védelmeznek – már persze ha nem pedofil intézményezetőkről vagy lányokat futtató stricikről van szó.

Ezt a fellépést sikerült szembeállítani ezzel a titokzatos többséggel, ami elvileg három évvel ezelőtt nagy létszámban nem akart látni hasonlót. A súlyozás kedvéért Mia Szöszt külön elővették, amiért egy ponton ledobta a földre a ruhája részét képező kokárdát, amivel egyesek szerint „meggyalázta” a nemzeti jelképet. Emma Rebel meg egyszerűen csak provokatívan táncolt. Izgalmas kérdés, hogy pontosan kit is provokált, mert az ott lévőket biztosan nem zavarta, azokhoz pedig, akiket mégis zavart volna, eleve a Fidesz juttatta el azzal, hogy Orbán Balázs például naponta többször is töltött fel róla képet vasárnap óta. Magát a performanszt szándékosan félremagyarázva sikerült lebutítani addig a kérdésig az egészet, hogy a kormányinfón Gulyás Gergely már minden jóérzésű magyar nevében gondolta megbotránoztatónak. Az, hogy az egybites panelek oltárán a légynek sem ártó huszonéves embereket tesznek a saját gyűlöletkampányuk célkeresztjébe, ezúttal sem számít.

Bár a Pride-ot egyesek szerették volna pusztán jóindulatból gumicsontnak nevezni, valójában az a gumicsont, ami most a Pride után történik: a nyilvánosság meglepően nagy szelete beszél arról, hogy egy LMBTQ-emberekről szóló rendezvényen jó volt-e, hogy a színpadon voltak LMBTQ-emberek. Igen, olyanok is, akik nemcsak olyan joviális meleg férfiak, mint amilyeneket Szájer Józsefhez hasonlóan elfogad propaganda, ha csendben maradnak – hanem harsányak, sminkelik magukat, táncolnak, és bizony még néha magassarkút is felhúznak.

A kormánypropaganda célja egyértelmű: egy kifejezetten jó hangulatú, szinte felszabadító eseményt azonosítani valamivel, ami szigorúan esztétikai alapon amúgy sok embernek nem tetszik, vagy számukra ismeretlenül, furcsán, idegenül hat. Más ugyanis nem történt:

estélyit hordani nem közszeméremsértés egyelőre még akkor sem, ha azt nem a születési nemünknek megfelelő részlegről emeltük le.

Vannak, akiknek nem tetszenek ezek a műsorok, csakhogy az LMBTQ-szcéna soha nem állította, hogy ők lennének a többség: az egész Budapest Pride többek közt annak a kisebbségnek (és szubkultúrának) a láthatóságáról és jogfosztottságáról szól, amibe épp úgy beletartozik a drag queen show, mint az, hogy a műsorvezető Steiner Kristóf a saját neméhez vonzódik. Itt nincsenek többségi elvárások, azok maximum annyiban érvényesek, hogy hagyják békén ezeket az embereket. Az ott lévő 200 ezer ember nagy részének is ennyi a feladata, ha tényleges szolidaritást akar mutatni amellett, hogy közösen nem szeretik Orbán Viktort. 

A terelés mindenesetre nem biztos, hogy nem jön be: a hírek keddre már legalább annyira szóltak a drag queen show-ról, mint magáról a Budapest Pride-ról – köszönhetően a Csík Zenekar énekesének, aki elhatárolódott a performansz alatt felcsendülő szám lejátszásától, és a rendezvényre videón is bejelentkező, majd az egész kérdést elmaszatoló Quimby-frontember Kiss Tibornak. A Fidesz által felvetett kérdésre ráadásul nem könnyű jól válaszolni.

Láthatóan a Fidesz épp azt teszteli, mennyire mély a szolidaritás a különféle emberekkel

álvitákat generálva – mintha kizárná a meghitt családi légkört az, hogy nem ugyanezt várjuk el mindenkitől – próbálják elérni, hogy úgy tűnjön, mintha a harmincadik Budapest Pride valamiféle bűnös terjeszkedő ideológiának lenne a fedőtörténete, és nem annak az alapvető igénynek, hogy ne amúgy is nehéz sorsú kisebbségeken akarja már leverni Orbán Viktor a saját béna kormányzásának következményeit.

Ilyenkor nem az a megoldás, hogy azon morfondírozunk, felléphetnek-e LMBTQ-emberek a saját rendezvényeiken annak ellenére, hogy van, akinek ez valamiért nem tetszik. Ameddig ugyanis mi továbbra is csak a tüntetésben részt vett, nagyrészt arctalan tömeg részei vagyunk, addig ez a két fellépő már megkapta a NER különböző szintjeiről a „lény” jelzőt, csak azért, mert az év egyetlen napján egy nagyobb közönség előtt is meg merték magukat mutatni.

Az egész felvonulás lényege veszne el, ha kizárnánk őket: ez ugyanis az ő felvonulásuk volt.

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

François Ozon új filmjében Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t. Kritika.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.