Rövid belpolitikai vita is kialakult múlt héten abból, hogy az Európai Parlament liberális frakciója (ALDE) Magyarország kapcsán az uniós alapszerződés hetedik cikkelyének alkalmazását vetette fel. E cikkely – az uniós alapértékek folyamatos és módszeres megsértése esetén – lehetőséget ad egy tagállam tagsági jogainak felfüggesztésére. Bár első pillanattól látszott, hogy az indítvány sikertelen lesz, a körülötte kialakuló vita a brüsszeli politikai viszonyokról és Magyarország megítéléséről is sokat elmond.
E vita mögött az az alapkérdés húzódik meg, hogy mit tehet – vagy egyáltalán tegyen-e valamit – az Európai Unió, ha úgy véli, egy tagállam messzire került a demokrácia és jogállamiság közös európai értékeitől.
| ||
Önmagában azonban e kérdés felvetése is árulkodik valamilyen Európa-képről. A „nemzetek Európájának” képviselői – azok, akik tágan értelmezik a tagállami szuverenitást – abszurdnak gondolják, hogy az Európai Unió bele akar szólni a tagállamok belügyeibe. A magyar jobboldal egy része esetén a felháborodás, az európai „kettős mérce” emlegetése ilyen esetekben nem egyszerűen cinizmus: Brüsszel beavatkozását nem csak Magyarország esetén ítélik el. E felfogásban az Európai Unió túlterjeszkedik mandátumán akkor, amikor választott kormányok belpolitikai döntéseibe szól bele.
Sokatmondó e tekintetben az, ahogyan a magyar jobboldal a határon túli magyarok kérdéséhez és törekvéseihez viszonyul. Aligha tagadná bárki, hogy a határon túli magyarok jogainak védelme a többségi társadalommal szemben a hazai jobboldal számára kiemelt jelentőséggel bír. Ám megoldást soha nem európai beavatkozástól, nemzetközi szövetségek kötésétől vagy brüsszeli nyomásgyakorlástól vártak: ehelyett a magyar állam eszközeivel igyekeztek „unortodox” megoldásokat találni. Bár a hazai kisebbségi kérdések kapcsán kialakuló vitákban esetenként elhangzik a „bezzeg a határon túli magyarokkal nem foglalkoznak a liberálisok és eurokraták” érv, valójában a hazai jobboldal viszonylag ritkán követelt e kérdésbe erőteljes európai beavatkozást.
Ez azonban csak az Európai Unió egyik felfogása. Sokak számára – és a legtöbb liberális idetartozik – az Európai Unió értékközösség is – amely közösség nem maradhat tétlen, ha úgy véli, egyik tagállama súlyosan eltávolodik a demokratikus normáktól. Ha Európa egyik alapja, hogy hasonló dolgokat értünk demokrácia, jogállamiság, szabad választások és alkotmányosság alatt, akkor mindezt valahogyan érvényesíteni is kell. Az Európai Unió – hangzik az érvelés – fő problémája éppen az, hogy miközben részleteibe menően szabályoz viszonylag kevéssé fontosnak tűnő kérdéseket, aközben a fontos és súlyos ügyekben gyakran csendben marad.
A 2010-es választások óta egyre hangosabbak azok a kritikák, amelyeket európai fórumokon az Orbán-kormánnyal szemben megfogalmaznak. Amikor a magyar miniszterelnök nyíltan beszél az illiberális demokrácia megteremtéséről, példaként állít nem demokratikus országokat és egyre inkább egy politikai centrumban központosítja a politikai hatalmat, az őszinte aggodalommal tölti el nemcsak a magyar ellenzéket, hanem az európai véleményformálók és politikai elit jelentős részét is – pontosan azért, mert úgy érzik, ezzel Orbán Viktor egy ki nem mondott, de létező európai konszenzust rúg fel. Mindehhez járul a magyar jobboldal retorikája, amit – főleg a belpolitikai fogyasztásra szánt hírek esetén – esetenként nagyon nehéz megkülönböztetni az összeesküvés-elméletek és a jobboldali radikálisok retorikájától.
| ||
Ebben a helyzetben sokan szeretnék – Magyarországon és Brüsszelben egyaránt –, ha az Európai Unió „tenne valamit”. Sőt: a magyar intézményesített ellenzéket is sokan kritizálják, mert részvételével úgymond „legitimálja” a magyar kormány intézkedéseit. Ha a magyar ellenzék nem menne be a parlamentbe vagy bojkottálná a választásokat, mondják a kritikusok, Európa előbb-utóbb fellépne a magyar kormánnyal szemben.
Csakhogy az Európai Uniónak nincsenek opciói erre a fellépésre: a hetedik cikkely alkalmazását a többség túl durva és indokolatlan eszköznek tekinti – ám az unió jogrendje egyszerűen nem ismer ilyen esetekre „enyhébb” szankciókat. Így viszont maradnak a semmilyen következménnyel nem járó közlemények, határozatok és Twitter-bejegyzések, amelyek arra alkalmasak, hogy a magyar kormány az unióból érkező támadások rémével fenyegessen, ám ezen túlmenő következményük nincs.
Mindezek fényében a magyar kormány európai kritikusai eddig általában tartózkodtak a hetedik cikkely felvetésétől. Azt az eljárást, ami Magyarország tagsági jogainak felfüggesztésével járna, a hazai ellenzék sem támogatja: a szocialisták, de Fodor Gábor liberális pártja is ellenezte az európai liberálisok fellépését. Az, hogy az ALDE mégis beterjesztette, jól mutatja: Brüsszelben egyre kevésbé hisznek abban, hogy a magyar kormány ellenzékének belpolitikai szempontjait érdemes figyelembe venni. Ez viszont Orbánnak kedvez, aki európai kritikusait a korábbinál hitelesebben állíthatja be Magyarország ellenfeleinek.
A magyar kormány ellenzékének két módon lehet hiteles európai bírálatot sürgetni a kormánnyal szemben anélkül, hogy elkerülné a vádat, hogy Magyarországnak kíván ártani. Egyrészt olyan európai megoldásokat kell keresnie, amelyek a semmittevés és a hetedik cikkely között húzódnak; nem általában kell sürgetnie Európa fellépését, hanem erre konkrét ötleteket is érdemes ajánlani. Másrészt, reális alternatívát kell mutatni arra, hogyan képzeli a magyar ellenzék azt az utat, ahogyan az Orbán-kormány a magyar választók akaratából távozhat a hatalomból. A magyar kormányról végső soron a magyar választók mondanak majd véleményt – Európa ezt csak segíteni, de nem helyettesíteni tudja.
