- csont -

Köztudomású, hogy az osztrák- magyar arisztokrácia mellett az angol főnemesség és polgárság tette a legtöbbet Joseph Haydn érdekében: kétszeri londoni tartózkodása után kielégült művészi becsvágytól duzzadó kebellel és nem kevésbé kicsattanó, fontoktól repedező pénztárcával érkezett haza. Az angolok (noha a monográfia egyik szerzője amerikai, a másik német) most a Grove-féle zenei lexikon szócikkét külön kötetben megjelentetve tették le hódolatuk újabb jelét az asztalra - és Malina János gáncsolhatatlan fordításában, hála istennek, a miénkre is. Egyszerűen, tisztán felépített munka.

(1854-1928) életében és halála után is sokáig elsüllyedtnek számított, ma a 20. század egyik leggyakrabban játszott operaszerzője.

hegedűversenyeit játssza Anne-Sophie Mutter, aki a műsorfüzetben siet kijelenteni: noha persze előadói modorát részben befolyásolta a historikus iskola, mindenképpen 21. századi szemszögből látja/látjuk Bachot, és ezen semmiféle doktrína nem képes változtatni.

két műsort is hallhattunk a zeneszerző New York-i debütálása alkalmából. Előbb Papp Márta egyórás összeállításban interjúvolta meg az eseményekről Gőz Lászlót, Kurtág amerikai bemutatkozásának egyik szervezőjét, majd Farkas Zoltán zenetörténész társaságában elemezte új művét, az Anna Ahmatova négy versére írt dalciklust.

Schubert kisebb zongoradarabjaiból játszott, főként az utolsó két év, vagyis 1827-28 terméséből. Régebben, mondjuk húsz éve, senki nem merte volna egy műsorba foglalni ezeket az apró remekműveket, mert kicsinek hatalmasak, hatalmasnak meg aprócskák, technikailag nem túl nehezek, de azért egyáltalán nem könnyűek.

Az utóbbi időben többször is lenyilatkozta, hogy nem tartja magát karmesternek, ehhez képest Schiff András dirigensként szédítő koncertet adott a Budapesti Fesztiválzenekar élén. Már a műsorválasztás kimagaslóan átgondolt koncepciót mutatott: Schubert szinte gyerekként írt 2.

című zaklatott sorsú, mert három verzióban is megírt operájának legutóbbi magyar bemutatója Kovalik Balázs rendezése miatt némi vitát kavart, ám abban megegyeztek az elemzők, hogy az előadás zenei csúcspontja az úgynevezett 3. Lenóra nyitány volt Fischer Ádám dirigálásával.

legújabb Bartók-lemezén a "resztli" szól: az eredetileg két zongorára és ütőhangszerekre írt Szonáta zenekarral dúsított (?) amerikai verziója, a Geyer Stefi iránti szerelmét festő, 1908-ben befejezett, de visszavont és csak 1958-ban bemutatott 1. Hegedűverseny, valamint az Amerikában William Primrose-nak komponált, de erősen vázlatokban maradt Brácsaverseny. Csupa furcsa mű tehát, melyek csak kis részben tükrözik a szerzői szándékot. E téren a legegyszerűbb eset a Brácsaverseny, melyet Bartók hangszerelési vázlatai alapján Serly Tibor írt végig, és noha az első tétel brácsaszólama megkapó és éppoly nosztalgikus, mint Bartók más amerikai darabjai, egyebet nemigen szólhatunk róla, legfeljebb, hogy a világhírű Yuri Bashmet eszement vibratókkal, egészen nyálasan húzza.

az idegtépően fiatalon, 1990-ben mindössze negyvennégy évesen meghalt zseniális orosz hegedűművész játssza J. S.

Olyan előadók ők, akiknek fajtája mára kiveszőfélben, akik talán többek, mint puszta interpretátorok. Kultúrhéroszokról szóljon most az ének.

A tüntetések őszét éljük: a Bartók halálának 61. évfordulójára rendezett koncert is ezzel indult, noha mindössze egyszemélyes volt: amikor a minisztériumos Schneider Márta megjelent a pódiumon, hogy elmondja idevágó beszédét, az amadindás Rácz Zoltán felugrott és "Én ezt nem hallgatom!" felkiáltással elhagyta a nézőteret (persze a zenére visszatért).

Ha rajtunk múlik, még e cikk megjelenésekor is zúg a taps; a siker minden képzeletet felülmúlt, és ezúttal joggal.