Már a Coriolan-nyitány első akkordjai és a bevezető téma ritmikus feszültsége székhez szögezett, aztán a melléktéma éteri tisztasága, táncos lejtése nyűgözött le. Elmondhatatlan, ahogy a karmester felépítette a művet, a démonian lecsapó c-moll hangzatoktól a hős pianissimo kiszenvedéséig. De azért világos volt, hogy ez a kissé gőzös romantikus pátosz nem Gardiner kenyere. És a második szám valóban világváltást hozott. A Pastorale-szimfónia bevezető ütemei a megkívánt rusztikussággal hangzottak most fel, a vonósok vibrato nélküli játéka a szó legjobb értelmében vett parasztos hangulatot keltett. Gardiner előadásának egyik legszembeötlőbb eleme a ritmikus feszültség és plaszticitás. Minden hang pregnáns, minden ütemindítás jelentős és világos, de soha nem erőszakolt. És a tökéletes ritmikus pontosság mellett ebben a játékban mégis óriási szerep jut egyfajta rubatónak, ám ez soha
nem vezet lötyögéshez
vagy sleppeléshez, s az improvizáció üde szellemét csempészi az előadásba. Ez egészen megdöbbentően hatott. Miként a félelmetes piano-forte váltások is. A Pastorale második tételét ("Patakparti jelenet") Gardiner pálca nélkül vezényelte, mintegy jelezve, hogy ezúttal tökéletesen együtt akar élni a zenekarral. Ez sikerült is, mintegy puszta kézzel alkotta meg a szólamokat, ott a helyszínen, még kemencemelegen. A tétel 12/8-os, táncos ringása, évődő bája, a természeti kép megkapó szépsége mégsem vezetett giccshez; itt hallhattuk talán a legtisztábban, mit is jelent a megújított Beethoven-játék. Gardiner és a zenekar képes volt valamiféle impresszionista képet felfesteni, olykor azt hihettük, az Egy faun délutánját halljuk. A tétel végén felhangzó, sokat bírált madárfütty (mintegy Mahler ter-mészeti hangjainak előfutára) pedig egyszerűen humoros volt, így idézőjelbe került, és az előadás bemutatta, ez nem bárgyú bécsi kedélyesség, ez tréfa, noha nem a vaskosabbik fajtából. Mintha Gardiner nem venné komolyan Beethoven agyonidézett szavait, miszerint a mű inkább az érzelmek kifejezése, semmint festészet. És nagyon is komolyan vette az ugyancsak Beethoventől származó feliratokat a té-telek elején. Itt a vihar vihar volt, cikázó villámokkal, távoli morajlással, égiháború a javából.
A zene mondani akar valamit; olykor gesztikus, már-már beszédszerű - ez volt az egyik legnagyobb tanulság vasárnap, és ez jellemezte a kinyilatkoztatásként ható 7. szimfónia előadását is. Gardiner itt aztán kiélhette magát, hiszen az egész mű a ritmuson alapul, ráadásul minden tételben más, ám mindig makacsul ismétlődő, azonos ritmusképleteken. A karmester mintegy
két részre osztotta
a hatalmas darabot, az első két tétel olykor hősies, olykor melankolikus hangja után (még soha életemben nem hallottam ilyen szomorúan, ugyanakkor játékosan a másik tétel fugatóját) szinte egybefüggően eljátszott utolsó két tétel hajmeresztő scherzóvá és üvöltve eltáncolt ünnepléssé alakult. A negyedik tétel előadásának nyilván legnagyobb nehézsége: hogyan lehet fokozni a már fokozhatatlant, van-e még forte a fortissimón túl, van-e még egy dobbantás, miután kirúgtuk a csárda falát. Ez is ment, mégpedig a világ legtermészetesebb módján. A záróütemekben szinte felugrottunk a székből, hogy együtt röpüljünk Beethovennel az értelemig és tovább.
A világ élvonala így játszik Beethovent manapság. Egy ismeretlen mestert üdvözölhettünk ezen a hátborzongató estén. A hangoktól részegen mindössze egy sört sikerült legurítanom.
Nemzeti Hangversenyterem, július 17.
