az idegtépõen fiatalon, 1990-ben mindössze negyvennégy évesen meghalt zseniális orosz hegedûmûvész játssza J. S. Bach szonátáit és partitáit ezen az 1989-ben, Amszterdamban készült koncertfelvételen. Richter, aki rajongott érte, és akinek egyik legfontosabb kamarazenés partnere volt, szépen emlékezik meg róla: "Elsõrendû hegedûs, igazi muzsikus és elbûvölõ ember volt, akinek annyi, a zenétõl független problémával kellett megküzdenie." Ez a visszafogott megfogalmazás többek közt arra utal, hogy Kagan az ellenzéki szovjet kultúra egyik legfõbb pártolója volt, és ha belegondolunk, hogy mindezt zsidóként tette, akkor már értjük a muzsikán kívüli problémák gyökerét. Ráadásul 1989-ben súlyosan megbetegedett, így aztán Richter baráti figyelmeztetése ("a jó hangzás terén a legfontosabb az alhas és a láb") már nem találhatott meghallgatást. De még így is találunk számtalan megkapó és lenyûgözõ részt ezeken a korántsem makulátlan, feltehetõen a halálos betegségtõl beárnyékolt felvételeken. Mert azt ugyan még a legelvakultabb Kagan-fan sem tagadhatja, hogy elég sok a hamis hang és összecsapott futam, teszem azt a g-moll szonáta Presto tételében, de az is bizonyos, hogy a lassú tételekben lenyûgözõ Kagan hihetetlenül szép, hatalmas és zengõ tónusa. És persze mindenki a d-moll partita kolosszális, majdnem negyedórás Chaconne tételét fogja meghallgatni elõször; a technikai gondok itt is elõbukkannak, de kárpótol értük Kagan mélységes melankóliája, a félelmetes építmény megteremtése miatt érzett büszke öntudata, a zenélés megszállott gyönyörének szinte tapintható érzete.
Warner/Apex, 2008, 2 CD
**** és fél
