(1854-1928) életében és halála után is sokáig elsüllyedtnek számított, ma a 20. század egyik leggyakrabban játszott operaszerzõje. De kamarazenei mûvei még mindig titkos favoritok, noha két vonósnégyese bizonyosan ott van a legjelentõsebbek között. Janácek nehezen besorolható mûvész; instrumentális mûvei is inkább egyfajta szöveg nélküli kamaraoperának hatnak olykor - közismert, hogy a zeneszerzõ még a villamosmegállóban hallott véletlen párbeszédeket is azonnal kottában rögzítette -, rendkívüli drámaiságuk, szinte gesztikuláló zeneiségük nem könnyen követhetõ és közvetíthetõ. Ráadásul amolyan köztes idõben élt, egyik lábbal még a 19. században, és a megszületõ Újért folytatott küzdelemben brünni peremhelyzete miatt alig vehetett részt - nála még Bartók is közelebb állt a modernség egyik legfõbb centrumához, Bécshez. A nem szaktudósok közül alighanem honfitársa, Milan Kundera írta róla a legmélyebb sorokat: "a janáceki zenei struktúra ugyanazon darabban, ugyanazon tételben különféle, sõt egymásnak ellentmondó emocionális töredékek szokatlanul sûrû váltakozására épül. (...) Például egyidejûleg hallunk egy nosztalgikus dallamot, alatta egy haragos ostinato motívumot, fölötte egy kiáltásra emlékeztetõ másik dallamot." Az érzések ilyen fokú polifóniája nagy terhet ró az elõadókra. A csodás Emerson String Quartet tökéletesen megértette Janácek kvartettjeinek szerkezeti elgondolásait, a különös érzelmi áradás példás tisztasággal és plaszticitással bontakozik ki elõadásukban - különösen a "Kreutzer szonáta" melléknevû 1. vonósnégyes interpretációja megrázó és szívszorító.
Universal/Deutsche Grammophon, 2009, 1 CD
*****
