Autumn Journey - Dietrich Fischer-Dieskau Egy 103 perces dokumentumfilm és egy 85 perces Schubert-koncert, amelyet 1991-ben korunk egyik legnagyobb dalénekese adott a nürnbergi operában Hartmut Höll zongorakíséretével. Énekes? Dietrich Fischer-Dieskau rögtön az elején tiltakozik e korlátozás ellen, hiszen, mint mondja, már pályája elején muzsikusnak érezte magát, nem pusztán dalnoknak. És ehhez kapcsolódik a monológ végén az akkori, de persze ma még jobban dívó sztárkultusz bírálata: nem az a cél, hogy a művek által megismerjük a művészeket, hanem fordítva, a műveket kell megismernünk a művészek révén. Amikor a sokat emlegetett introvertáltságáról esik szó, Fischer-Dieskau halkan megjegyzi: "Mindenki lámpalázas és visszahúzódó, de megéri, hogy ezt legyőzzük, hiszen ezzel a művet szolgáljuk." Remek ember, csendes, kulturált, roppant finom modorú és ízléses, olyasvalaki, akire nyugodtan rábízhatjuk a bor megválasztását egy nobilis étteremben. Ám tud zsarnok is lenni; elég ijesztő például, ahogy a híres énekesnőt - mellesleg a feleségét -, Várady Júliát egy Verdi-áriára dresszírozza a zongora mellől. De az öszszes üvöltözés és kitörés valami magasabb érték, azaz a mű szolgálatában áll.
Bruno Monsaingeon, a művészportrék nagymestere (Richter-filmjét mindenki a szívébe zárta, akinek van szíve) ezúttal is remeket szabott. Fischer-Dieskau megnyílt neki, már amennyire képes erre ez a valóban visszafogott férfiú. Lelkét a koncerten vagy az operaházban tette kockára. Hogy mennyire, azt a Schubert-est bizonyítja. A hang megkopott, a szem fénye is tompult, de a hév, a zenébe vetett hit, az elszántság a régi. Ez a nagy német a nagy művészetre esküdött föl. (Warner Music, 2007, 1 DVD) *****
Szvjatoszlav Richter - The Master. Volume 7-9 Richter is szerepel Fischer-Dieskau filmjében, a csodálatos énekes meghatottan beszél - félig német - zongorakísérőjéről, noha oly sok érdekeset nem mond, hacsak azt nem, hogy tőle tudta meg, mi a valódi piano, valódi mezzoforte stb. Persze ez nem kevés, különösen szakmabeliek számára, ám a nagyszerű sorozat mostani lemezeinek (Bach-, Brahms-, Chopin-, Schumann-műsorral) egyikéből mi, egyszerű hallgatók azt is megtudhatjuk, hogyan szól a valódi ekhóhatás. Bach úgynevezett Francia nyitányának (BWV 831) - bár megfelelőbb a h-moll partita megnevezés - utolsó tételében él a visszhanggal Richter; olyan látomásos erővel, hogy szinte utána akarunk kapni a térben elvesző hangoknak. Monsaingeon Richter-könyvéből (magyarul: Holnap Kiadó, 2003) megtudhatjuk, hogy ezt a művet csak kései éveiben tűzte műsorra, egész pontosan 1991-ben játszotta először, ám ekkor 31 alkalommal adta elő. Hogy miért, az éppoly titok, mint minden más vele kapcsolatban. És persze az is világossá válik, hogy a nagyság nem feltétlenül jár együtt a tökéllyel, az Olasz koncertben sok az esetlegesség, melléütés, öszszegabalyodott ujjak, lukas futam, de például a második tételben a tört dallam ellenére is tökéletes legato szívbe markoló.
Richterről már mindent megírtak, magam most egy - remélhetőleg - új tézist vezetek elő: elbeszélő művész volt. Erre a Bach-művek előadása a legjobb példa: a h-moll partita igazi nagyregény, sok szereplővel, epizódok sorával, zsánerképekkel, csendéletekkel. Mindezt lassan, ráérősen, egy Homérosz vagy Tolsztoj fenséges nyugalmával szövi ki előttünk Richter. És nem kapkodja el a jellemrajzokat a Francia szvitekben sem: minden egyes epizód után várjuk a következő lépést, és meg is kapjuk, mint egy folytatásos regényben. Talán különleges érzeke volt ahhoz, hogyan kell egyben látni egy művet. Talán. Így aztán az előadói vaslogika révén a véletlenek szükségszerűségnek látszanak. Talán - Richterrel kapcsolatban aligha létezik találóbb szó, és most nem teszem hozzá, hogy "talán".
De nem talán, hanem szinte bizonyosan regény - bár erősen posztmodern ízű, vagyis a kevert narrációt preferáló - a Schumann: C-dúr fantázia, ami nem nagy állítás, mivel maga a szerző is írónak indult, és a mű alcímei is irodalmiasan váltakoztak; egyikük sokat mond: "Romok, diadalívek, csillagkép"; a végső verzióban egy Friedrich Schlegel-vers áll mottóként. Richter itt egyszerre láttatja az elbeszélőt és az elbeszéltet (fantasztikus példája ennek, hogy a második szakasz, az Induló 27. üteme táján elkezd sietni, noha erre a legcsekélyebb utasítás sincs a kottában - nyilván úgy érzi, a narrátornak itt elakad a hangja a közlésvágytól, és azért kezd rohanni, ami igaz persze egy magasabb értelemben). A mű vége téboly - de hát mi más is lehetne egy formát áhító, de azt folyton formásan elvétő korszakban?!
Másféle megőrülés a Paganini-variációk Brahmstól - az ujjak félhülye kacagása, mellyel komolyabban nem foglalkozunk most; akit a szubjektum tövéről metszett mélyromantikus téboly érdekel, inkább a g-moll balladát hallgassa Brahmstól. De mindig vissza kell térnünk Bachhoz, például a g-moll Angol szvit (BWV 808) prelúdiumához, melyben Richter olyan orgonaszerűen telt hangzást ér el, hogy ha Bach valami csoda folytán meghallgathatná, bizonyosan elátkozná Luthert, hogy a német Biblia mellé nem találta föl a Steinway zongorát is. És aki boldog halálról ábrándozik, tegye fel ugyanezen mű vagy az F-dúr darab (BWV 809) Sarabande tételeit - az éterien szép, már-már gyilkos mézű zenétől szinte táncolva és dalolva ugrunk fel saját ravatalunkra. (Universal/Decca, egyenként 2 CD) *****
