Schubert kisebb zongoradarabjaiból játszott, fõként az utolsó két év, vagyis 1827-28 termésébõl. Régebben, mondjuk húsz éve, senki nem merte volna egy mûsorba foglalni ezeket az apró remekmûveket, mert kicsinek hatalmasak, hatalmasnak meg aprócskák, technikailag nem túl nehezek, de azért egyáltalán nem könnyûek. Ma már - a három utolsó szonáta mellett - bizonyos értelemben Schubert zongoramuzsikájának summáját látjuk bennük, hiszen tartalmazzák e zene lényegét: depresszióig eljutó melankólia, játékosság, egyszerûségükben is egészen csodálatos dallamok, elképesztõ harmóniai változatosság, természetköltészet és vallomásos líra, felszakadó, de gyorsan visszazáruló tragikus sebek. És még ezer más. Schiff András ha nem is tökéletesen, de rendkívüli odaadással és ügyszeretettel kalauzolt ebben az univerzumban. Az elsõként játszott Moments musicaux (D.780) sikerült talán a legkevésbé; Schiff nyilvánvalóan összefüggõ mûnek tekintette a hat rövid darabot, és ez koncepciónak ígéretes, ám nem feltétlenül igaz; ráadásul valamiféle túlzott depressziót vetített még az igazán igénytelen és agyonjátszott 3., f-moll darabra is - az egész sorozat elõadását jellemzõ túl lassú tempó megölte az ábrázolás kedélyét.
Kárpótolt mindezért a Négy impromptu (D.899). A kissé modoros és darabos játékból alig maradt valami, a Gesz-dúr impromptu például egészen revelatívan szólt, nyoma sem volt benne a megszokott érzelgõsségnek, elomlásnak - szikár lett, szinte kopogós.
A második részben megismétlõdött az elsõ dramaturgiája: a Három zongoradarab (D. 946) görcsös volt néha, így némi csalódást keltett. Viszont a zárásul játszott Négy impromptu (D. 935) a koncert csúcspontját jelentette, már az elsõ f-moll darabban lenyûgözött a hangulatok örvénylõ váltakozása, hogy aztán a viharos szenvedéllyel elõadott záró Allegro scherzando megkoronázza az egészében mégis szépre sikerült koncertet.
Zeneakadémia, február 2.
****
