E téren a legegyszerûbb eset a Brácsaverseny, melyet Bartók hangszerelési vázlatai alapján Serly Tibor írt végig, és noha az elsõ tétel brácsaszólama megkapó és éppoly nosztalgikus, mint Bartók más amerikai darabjai, egyebet nemigen szólhatunk róla, legfeljebb, hogy a világhírû Yuri Bashmet eszement vibratókkal, egészen nyálasan húzza. Az 1. hegedûverseny a legegyszerûbb képlet: itt befejezett mûrõl van szó, melynek szólistája, Gidon Kremer (hallhattuk ugyanezzel a mûvel tavaly Budapesten) csodálatos elhivatottsággal játszik; az elsõ tétel fúgás kidolgozása már a legnagyobb Bartók elõhangja.
A legproblémásabb a Kétzongorás szonáta, hiszen tudjuk, hogy Bartók élete egyik legmerészebb mûvét azért látta el zenekari kísérettel, hogy legyen mivel pénzt keresniük feleségével az emigrációban. A kompromisszum terhe alatt nem szülhetett remeket még Núbia párduca sem, bár az elsõ tétel fenséges tébolya, a második színes katatóniája még így is érezhetõ Pierre-Laurent Aimard és Tamara Stefanovich zongorázásában.
Universal/Deutsche Grammophon, 2008
****