címû zaklatott sorsú, mert három verzióban is megírt operájának legutóbbi magyar bemutatója Kovalik Balázs rendezése miatt némi vitát kavart, ám abban megegyeztek az elemzõk, hogy az elõadás zenei csúcspontja az úgynevezett 3. Lenóra nyitány volt Fischer Ádám dirigálásával. Nagyon elütõt a Simon Rattle vezényelte felvételrõl sem mondhatunk, bár innen hiányzik az említett, elõször Mahler által az elsõ és második rész közé illesztett nyitány, viszont az eredetileg is az operába komponált zenekari részletek (a mû elején megszólaló nyitány, az induló, a börtönjelenet bevezetõ zenéje) nagy karmesterre vallanak, igaz, e pálca alatt a világ egyik legjobbja, a Berlini Filharmonikusok muzsikál. Nem is szólva a zárójelenetrõl, a 9. szimfónia utolsó tétele és a Missa solemnis elõzményérõl, errõl az igazság gyõzelmét tébolyultan ünneplõ jelenetrõl, amelyben - állítólag! - örökké diadalmaskodik a Jó, és a Gonoszak végleg porba hullanak. Itt, ahol Rattle-nek nem kell megküzdenie rémes szólistáival, hatalmas lendülettel tör elõre a zene, és ilyenkor elhisszük, hogy nagy mû ez a szerencsétlen opera, mely voltaképpen oratórium. Ám alig vagyunk hajlandók erre, amikor a címszereplõ, Angela Denoke szánalmas erõlködését, erõltetett középhangjait (a csúcshangokról hallgasson szemérmesen e kis beszámoló) vagy férje, Florestan (Jon Villars) amuzikális nyökögését hallgatjuk, noha elismerjük, hogy mindkét szerep a leénekelhetetlen határán jár. Na de akkor miért sikerült ez például Klemperer vagy Furtwängler szólistáinak? Rocco szerepében Polgár László ad némi, nagyon-nagyon csekély vigaszt.
EMI Classics, 2 CD, 2008
**
