Az utóbbi idõben többször is lenyilatkozta, hogy nem tartja magát karmesternek, ehhez képest Schiff András dirigensként szédítõ koncertet adott a Budapesti Fesztiválzenekar élén. Már a mûsorválasztás kimagaslóan átgondolt koncepciót mutatott: Schubert szinte gyerekként írt 2. szimfóniája mellé az érett Haydn egyik csúcsa, a 96-os, úgynevezett "Mirákulum" szimfónia társult. Schubert mûve soha nem hallott színekben és ritmikus gazdagságban ragyogott, és a legkevésbé sem hatott éretlennek. Schiff szinte csak ütemezett, nem avatkozott bele zenekara fantasztikus munkájába, hagyta muzsikálni õket, mivel a próbákon már feltehetõen mindent elintéztek egymás között. A második, variációs tétel vonósnégyesszerû indítását besorolom a legnagyobb zenei ünnepek közé, melyeken valaha is részt vehettem. Ha van valódi és nem mócártkuglisan stupid bécsi kedély, akkor Schiff mindent megmutatott ebbõl, miközben a c-moll Menüett tételben megvillant egy démonikusabb intonáció lehetõsége is. Haydn nagy mûve köztudottan a sûrítés csodája; a legkisebb elmozdulás is döntõ erejû. A minden hangig és szünetig végigelemzett partitúra és az analízis megvalósítása olyan elõadást hozott, amelyhez fogható Haydn-interpretációt még soha nem hallottam élõben. A fény-árnyék elosztása, a pianók, a mezzoforték és a háromszoros forték egyensúlyának kidolgozása, a virtuozitás és a játékos esetlegesség szembeállítása és egyidejûleg megvalósult egysége, a melankolikus kedély felmutatása - felsorolhatatlan, mik történtek ebben a huszonöt percben.
A második részben Schiff gyakorlatilag egy mûként adta elõ Mozart Varázsfuvolájának nyitányát és a B-dúr zongoraversenyt (K. 595). Utóbbiban a zongorahang talán túlságosan túlcsorduló szépsége zavarhatott egyeseket; magam nem tartoztam közéjük, és a csillagórákban született koncertek közé írtam be ezt az estét.
Zeneakadémia, február 8.
*****
