- turcsányi -

Ott hagytuk el nemrég, hogy mennyire utáljuk Quentin Tarantinót. Ez, bár jól hangzik, mégis igényel némi árnyalást (vö.: nyalni az árral).

Tanár úr, én készültem. (Milyen tanár úr? Hannibál. Ámbár a filmművészet teli van tanarakkal.) Persze nem nagyon kell odalenni ezzel a készültséggel, nem sokba van az egész, csak azért mesélem el, hátha beleszaladnak egy feleltetésbe mozi után. Sziasztok, a Rajongótól vagyok, bejön nektek az emberevés? Az ilyesmire azért illik valami okosságot mondani. A filmekről való beszéd azért jó, mert a nagy kérdésekre adandó helyes válaszok már megvannak rég, még csak válogatni se nagyon kell közülük, csekély hibaszázalék mellett kapkodhatjuk le ezeket a polcról. A készület tehát: tudhattuk, A bárányok hallgatnak nem kerülhette el a sorsát, bizonyos volt, előbb-utóbb kis folytatása lesz neki. Ilyen időket élünk, csak az okozhat némi fejtörést, hogy eztán Ridley a Gladiátort vagy a Radiátort folytatja örömünkre.

Maár Gyula: Ennyiből ennyi (Erdély, 1990)

Noha hullámok nem csapkodják minden oldalát, a helyet félhivatalosan Szúnyog-szigetnek nevezik - hivatalosan Pákozdi-félszigetnek -, és a Velencei-tó környékének talán legizgalmasabb terepe. Mondhatnánk, ezen a helyen minden adott, ami az idegenforgalomban tényező lehet, de a dolog sántít, mivel éppen a környék lényege, a fürdés az, ami itt lehetetlen.

Mint arról a maga idejében (két hete: A gall kukás) beszámoltunk, nagy- számú francia film kereste fel hazánkat. Ám az egyszeri, alkalmi bemutatók után sok itt is maradt a hétköznapi forgalmazásban, sőt újabbak is várhatók. Egy szó, mint száz: invázió van vagy infláció, mindenesetre a mozizóknak inkább ok az örömre, hiszen az utóbbi esztendőkben némileg leszoktunk

hogy belássam: Budapest nem Mannheim, pünktlicht. (Nemrég említette az eseményt előkészítő "szemletanács" egyik illusztris tagja itt, hogy a híres mannheimi fesztivált is üzletközpontban rendezik.) A Mammuttól

Mert kicsi, azért hajrá. Kicsiségéből (is) fakadóan nagyon bukik a sportbeli sikerekre. Ilyenkor, télvíz idején az ilyesmi, valljuk be, ritkaságszámba megy. Hisz bár gyönyörű, nem az a kimondottan alpesi és távolról sem északi. Ilyetén módon téli sportágakban sajna nem képes produkálni azt az eredménymennyiséget, ami a társadalmi közérzet szinten tartásához akár havi bontásban is szükséges.

Asikertörténetek nem túl változatosak, inkább műfaji sajátosságaik vannak. Emlékszik még valaki Roberto Rodriquezre? Állítólag egy nettó senki volt, aztán innen-onnan összekalapált hétszázezer USD-ből (potomság) leforgatta az El Mariachi című látványosan low budget moziját, és menten lett belőle valaki. A nyakába zúdult egy szekérderék lóvé, ha akart volna, sem bírt volna elugrani alóla. Mint aki megnyerte az ötöst, jaj, most mit csináljak? Végül ráment a tutira. Megcsinálta még egyszer ugyanazt, immár Antonio Banderasszal, Salma Hayekkal és persze Quentin Tarantinóval súlyosbítva. Hogy a Desperado volt az egyetlen helyes választás, azt egyaránt bizonyították a film bevételi mutatói és Rodriquez későbbi - gyakorlatilag említésre sem igen érdemes - munkái.

megannyi információ arról a mérsékelten misztikus, ám csak keresetten

Ki így, ki úgy, ki innen, ki onnan (persze a legtöbbjük Holly-woodból), ki akkor, ki most tér vissza Németországba az egykori nyugatnémet újhullám (film)világot sarkaiból kiforgató nagy rendezőegyéniségei közül, egy biztos: mind Berlinbe érkezik. Wenders az égbe, s most Schlöndorff a földre.

Így illett, az elsőkkel kezdeni. Velük, az aranyláz-csillapítókkal, akik megadták mindenkinek, ami egy kétségtelenül túlerőben lévő hiedelem szerint jár. Megvan hát, nyolc darab, értelmetlen tehát vitatni már e járandóságigény jogos vagy jogtalan voltát. Vanás van, csönd kéretik pro is, kontra is, csönd kalaplevéve, megbecsülés.

csuda dolgokra képesek, egész nap pihengetnek az ágyon, tejet isznak, mint a macska, pincérnek öltöztetik a szomszéd gyerekét. Vadak és fékezhetetlenek, lenge léptük éppúgy követhetetlen, mint a gondolataik. Szaladnék én utánuk, de mindig hiába.