- turcsányi -

Maár Gyula: Ennyiből ennyi (Erdély, 1990)

Mint arról a maga idejében (két hete: A gall kukás) beszámoltunk, nagy- számú francia film kereste fel hazánkat. Ám az egyszeri, alkalmi bemutatók után sok itt is maradt a hétköznapi forgalmazásban, sőt újabbak is várhatók. Egy szó, mint száz: invázió van vagy infláció, mindenesetre a mozizóknak inkább ok az örömre, hiszen az utóbbi esztendőkben némileg leszoktunk

hogy belássam: Budapest nem Mannheim, pünktlicht. (Nemrég említette az eseményt előkészítő "szemletanács" egyik illusztris tagja itt, hogy a híres mannheimi fesztivált is üzletközpontban rendezik.) A Mammuttól

Mert kicsi, azért hajrá. Kicsiségéből (is) fakadóan nagyon bukik a sportbeli sikerekre. Ilyenkor, télvíz idején az ilyesmi, valljuk be, ritkaságszámba megy. Hisz bár gyönyörű, nem az a kimondottan alpesi és távolról sem északi. Ilyetén módon téli sportágakban sajna nem képes produkálni azt az eredménymennyiséget, ami a társadalmi közérzet szinten tartásához akár havi bontásban is szükséges.

Asikertörténetek nem túl változatosak, inkább műfaji sajátosságaik vannak. Emlékszik még valaki Roberto Rodriquezre? Állítólag egy nettó senki volt, aztán innen-onnan összekalapált hétszázezer USD-ből (potomság) leforgatta az El Mariachi című látványosan low budget moziját, és menten lett belőle valaki. A nyakába zúdult egy szekérderék lóvé, ha akart volna, sem bírt volna elugrani alóla. Mint aki megnyerte az ötöst, jaj, most mit csináljak? Végül ráment a tutira. Megcsinálta még egyszer ugyanazt, immár Antonio Banderasszal, Salma Hayekkal és persze Quentin Tarantinóval súlyosbítva. Hogy a Desperado volt az egyetlen helyes választás, azt egyaránt bizonyították a film bevételi mutatói és Rodriquez későbbi - gyakorlatilag említésre sem igen érdemes - munkái.

megannyi információ arról a mérsékelten misztikus, ám csak keresetten

Ki így, ki úgy, ki innen, ki onnan (persze a legtöbbjük Holly-woodból), ki akkor, ki most tér vissza Németországba az egykori nyugatnémet újhullám (film)világot sarkaiból kiforgató nagy rendezőegyéniségei közül, egy biztos: mind Berlinbe érkezik. Wenders az égbe, s most Schlöndorff a földre.

Így illett, az elsőkkel kezdeni. Velük, az aranyláz-csillapítókkal, akik megadták mindenkinek, ami egy kétségtelenül túlerőben lévő hiedelem szerint jár. Megvan hát, nyolc darab, értelmetlen tehát vitatni már e járandóságigény jogos vagy jogtalan voltát. Vanás van, csönd kéretik pro is, kontra is, csönd kalaplevéve, megbecsülés.

csuda dolgokra képesek, egész nap pihengetnek az ágyon, tejet isznak, mint a macska, pincérnek öltöztetik a szomszéd gyerekét. Vadak és fékezhetetlenek, lenge léptük éppúgy követhetetlen, mint a gondolataik. Szaladnék én utánuk, de mindig hiába.

Miről ismerjük föl a bolondot a moziban? Melyiket? A nézőtérire talán még visszatérünk, bár szándékaink szerint adni fogja magát önként és dalolva. A vászonbolondra hajtunk előbb. Állig van gombolva az inge, és megverik az utcán. Rossz véget ér. Alkotó szereti nagyon, mert alkotó már akkor korrekt volt politikailag, mikor még fel sem találták e nemes érzeményt. A bolondot a rosszak nevezik bolondnak, a jók enyhén retardáltnak hívják, ha nem tudnak kitérni, de jobban szeretik körülírni, olyan, mintha tizenöt éves lenne, pedig már harminc. A bolond olyan, mint a kutya, a gyerek meg a fóka, jobb emberek közt pofátlanság belekötni. Egyszerűn muszáj vele azonosulni. Rosszabb népek zsarolásnak hívják az ilyesmit. Itt egy bolond, erre varrjál gombot, köcsög, ha nem tetszik, szégyelld magad. Kivel is azonosulnék szívesebben, mint a bolonddal, bolondulok érte. Melyikért? Melyikért a vászonbolondok közül? Fene tudja, tán azért, akin lehet nevetni. Most tessenek megkapaszkodni, akit ki lehet röhögni, szentségtörés, nemdebár. Sorry, álszentséggel tele a sifonér, meg tolerenciával is. Szomorú bolondokért szorongni, alaposabb odafigyelés után semmivel sem különb (és szórakoztatóbb), mint szomorú bolondokkal szorongni egy szűk szardíniásdobozban, ott van ám csak nagy szükség az eldobható empátiára, nem bír az messze esni ugyanis.

A szokás hatalom. Meg a filmszemle is hatalom. Ezért aztán az a szokás, hogy a magyar filmek számottevő többsége a filmszemlére készül el. Lássa először a szakma, mérettessék elsőbb speciális mércékkel, s csak aztán engedjük az oroszlánok elé. A nyertesek aztán ránk dőlnek rögtön a nevezetes alkalom után, hogy vinné el (adná el) őket a fesztiválon szerzett publicitás. A többiek meg kivárnak, hátha év közben beesik néhány nemzetközi fesztiváldíj, hátha a várakozás felcsigázza az érdeklődést, miegymás.

Jaj, azt nagyon bírom, amikor az összetett szó második tagjával kell barátkoznom, nem nagyon szokott sikerülni. Az például megvan, hogy felhasználóbarát? Milyen? Vagy maradva úgyszólván magunk közt: az olvasóbarát? Persze akadnak üdítő kivételek is, a felebarát, hogy a fülebarátról meg a lekváros dereglyéről már ne is szóljunk. Mindazonáltal e látszólag marginális problémakör felvetése mégis elkerülhetetlen. Nem is annyira azért, mert az alant vizsgált holmik úgyis beleverik az orrunkat, hanem azért is, hogy még időben tudatosítsuk: a továbbiakban aligha lesz kigázolás a személyesből. De könyörgöm, ne szálljanak ki! Sőt ellenkezőleg. Beszállás! Vonattal megyünk. Én persze HÉV-vel szerettem volna, szabadba vágyik a magamfajta, de az nem jön könnyen, nyolc percig várni kell, míg befut. Állok az állomáson, ott mit is tehetnék, de nem ellen, hanem az újágospavilon előtt. Na de ki is bírna ellenállni egy Szergejnek, legfeljebb Superman, de azok az idők már elmúltak, amikor képregényhősök csinálták a politikát. Tavaly tavasszal hál´ istennek a szakemberek is átadták, az olyantájt adekvát autósztrádaszakaszok után a stafétabotot, így az sem aggaszt különösebben, hogy a