- turcsányi -

A filmkritikus pont az a hasadt agyú kretén, akinek az ilyen filmeket csinálják. Fele neki mazochista, fele vérnősző szadista. Beül a moziba mint Sacher-Masoch, kéjesen szenved másfél órát (ez esetben két óra nyolc percet kellett volna, de egészségéért aggódó szaktársai lerövidítették kínjait, erről mindjárt), aztán kijön mint Sade márki, és vitriolba mártja golyóstollát. Ám van magánélete is neki, ilyenkor galamb a városi vírushordozó fajtából, sasszéz a körúton, és néz. Akit én ismerek filmkritikust, úgy szokott filmet nézni, hogy leparkol a 6-os valamelyik megállójában, s addig vár, míg jön egy moziüzemvezető-helyettes külsejű egyén, keziben egy normál orsóval, s úgy villamosoz. Az általam is-mert s néha kedvelt ítészről tudom, hogy imádja a háttérinformációkat. Utánaolvasni valaminek, neki olyan, mint fél deci törköly egy hófútta hajnalon, magaslati vizelés után. Szerintem ennek is utánanézhetett, például a műsorban, s még az ő kétségtelenül behatárolt képességei is elégségesek lehettek a felismeréshez, miszerint a körúti mozik össze vannak hangolva, ugyanazt nyomatják, decensen csúsztatott kezdési időpontokkal, hogy a speditáló üzemvezető-helyetteseknek kényelmes, két mozi közötti pingpongozásra jusson idő a tekercsekkel. Nagy fölkészültséget s imponáló precizitást igénylő művelet az ilyesmi, nekünk meg afféle kilesett műhelytitok.

Tán a közepén tartott a film, mikor csípőből leállítottam a kazettát, és a borító aprólékos tanulmányozásához láttam, lázasan. Kerestem valamit. És nem találtam. Átrohantam pár háztömbnyire lakó nagyanyámhoz, s mielőtt a kisbaltát marokra bírta volna kapni, neki szegeztem a kérdést (meg biztos, ami biztos alapon a hokedlit), mondaná már meg, hol találom elhalt nagyapám gőzvontatású nagyítóját.

E kérdés az egyik legismertebb menekülős, ha tetszik, üldözéses filmben, a Butch Cassidy és a Sundance kölyök című westernben hangzik el, nem is egyszer, sokkal inkább ismétlődően, nem is mindig hangzik, de ott van kimondatlan, fokozandó a dramaturgia feszültségét egyfelől, megvilágítandó az űzöttség mint létállapot rákosan burjánzó tébolyát másfelől.

Láttam egyszer egy videóklipet az MTV-n, vadászom azóta is, szegény nagymamám azért nem tudta rögzíteni az egyik kereskedelmi csatornán futó Tarkovszij-sorozatot, mert nekem a Manpower együttes Ready Or Not című felvételére van egy éve élesre töltve a videómagnó. Semmit nem tudok róluk, lehet, hogy vérciki lengyel technocsapat, de ez a darab nekem bejött. Látszólag semmi különös, fut az utcán egy rakás krapek, és azt üvöltik, "...are you ready... are you ready... are you ready...", és csak futnak, szaladnak, és csak kiabálnak, és amit hallunk, egyszer csak összefolyik, hogy egy új artikuláció bújjon elő a régi szövegből: "...ájaaé... ájaaé... ájaaé...", és futnak, biztos még akkor is, mikor a tévé már rég a Spice Girlst nyomatja. IRA-ügyben eddig nekem ez tűnik a leghitelesebb megszólalásnak. Igaz, messze lakom és alulinformált vagyok. Ám a helyzet(em) A bunyós után sem változott.

Múlt heti mellékletünkben, a Biciklitolvajban a szeptemberi videóújságok között hoztuk, mintegy mit sem sejtve: "Lapzártánkig e dolgozatról senki nem tud semmit. Lehet, hogy remekmű" - szólt a bizakodó ajánlás. Tudatlanságból fakadó gátlásaink, a kazettát kezünkbe kaparintva, elillantak legott. Sejj, az van arra írva: Tim Roth, Samuel L. Jackson. (Ím, egy kis segítség megfejtőinknek.)