Noha hullámok nem csapkodják minden oldalát, a helyet félhivatalosan Szúnyog-szigetnek nevezik - hivatalosan Pákozdi-félszigetnek -, és a Velencei-tó környékének talán legizgalmasabb terepe. Mondhatnánk, ezen a helyen minden adott, ami az idegenforgalomban tényező lehet, de a dolog sántít, mivel éppen a környék lényege, a fürdés az, ami itt lehetetlen.

Most azonban, amikor még hideg a víz, a Szúnyog-sziget verhetetlen vonzerő a vidéken - pikáns geológiai mutatvány és madármegfigyelő Mekka vagy emlékműves-múzeumos történelmi helyszín, de tekinthetjük gasztronómiai élménycentrumnak is messzi földön híres halászcsárdája nyomán. A csárda mellett pedig ott a kikötő, ahol kishajó kelleti magát.

Történelmi terepasztal fiúknak

"A táj egyesíti magában a három legfontosabb tájképző elemet: a hegységet, a síkságot és a nagy vízfelületet. Emiatt természetes és kiváló hadászati lehetőséget kínált történelmünk folyamán többször is a budai út védelmére, ma pedig a történelmi emlékezésre." Ez a szöveg a Tájak, korok, múzeumok kiskönyvtár az 1848-as csatára emlékező füzetkéjében olvasható - az első pákozdi csata 1593. november 3-án volt, amikor Pálffy Miklós, Nádasdy Ferenc és Zrínyi György császári színekben vitézkedett a török ellen -, arról azonban szemérmesen hallgat a kiadvány, hogy az ún. "új emlékművet", vagyis a Szúnyog-szigeten található, az egykori csatatér fölé magasodó hatalmas oszlopot 1951-ben avatták fel, és "a győzedelmes csata napját, szeptember 29-ét, népköztársaságunk kormánya a Magyar Néphadsereg Napjának nyilvánította". Mindez a pákozdi csata történelmi jelentőségét nem csökkenti, ez volt az 1848- 49-es szabadságharc első nagy ütközete, amely ugyan csekély "hadiértékkel" bírt, erkölcsi és politikai szempontból azonban óriási eredménynek számított a további küzdelmek során.

Az égbe nyúló emlékmű jelenleg igen lepusztult benyomást kelt, néhány kőlap hiánya szemünkbe szökik, a dicsőséget hirdető szöveget pedig cetli takarja Vigyázz! Balesetveszély! felirattal. Az obeliszk lábánál múzeum hever, emlékház, betonból és vasból.

Kívül tágasabb, gondolja a belépő. Ám markáns megállapítása nyilvánvalóan nem a fogadtatásra értendő, hanem az épület belterére, mely inkább szerénységével tüntet. A kiállítóhelyiség egy légterű, síkban három lépcsőfokkal borzolt terem, üvegfalú tárolók az írott emlékek fénymásolatainak meg egy kevéssé kies zug a korabeli uniformisokba öltöztetett babáknak. Fegyverek erre-arra, nem gúlában, mint táborozáskor, inkább a falon többfelé, szerénylőn. Tudható, az akkor itt fölvonult magyar szabadságharcosoknak sem egyenruhája, sem egységes, fegyvernemenkénti fölszerelése nem volt. Ezzel együtt a látottak még ennél is esetlegesebbnek tűnnek.

A lélek volt akkor az egy csakugyan, de amikor ez az emlékház kinyílt, éppen egy másikat használt a magyar, most is ezt nyűvi, csak a pántlika lett rajta több kicsit.

A fogadtatás, mintha épp belül lenne tágasabb, nagyon is szívélyes. Az őrnő, pláne, ha gyereket lát a betérőkkel, a hely fő attrakciójához kalauzol, betanult, hát hogy is, ám átélt s gördülékeny kísérőszöveggel a gombnyomásig kísér.

Úgy bizony, nyomásra indul a terepasztal, rajta a környék vize és domborzata, ahogy egykor, és a csapatok: nagyon kicsi, átlátszó sakkfigurák, huszár a huszár, gyalog a gyalog, vörös a magyar, zöld az ellen, a futóról gondolnánk Jellasics, a gyáva, de sokkal több van belőle, hogy ez igaz legyen. Monoton géphang, valami rádióbemondó darálja, hogy volt, mikor itt emberek védték a hazát, a szabadságot. A szöveg megfelelő fordulatánál a megfelelő színű paraszt kigyúl, a felnőtt elébb, a kölök utóbb ódalog el. A rádióbemondó magában beszél.

Maradjunk finomak: a szellem a palackban marad.

Hiába a friss levegő, hiába a Velencei-tó látványa, az élőnek látszó sziklák - a helyet konkrétan Mészeg-hegynek nevezik -, a történelmi emlékezés minősége lehangoló. Fene tudja, miért, de érezni a helyszín egykori mesemondóinak - Farkas Mihály, Czinege Lajos - leheletét. A negatív szellemidézés nyomán, mondhatnánk, kopár sziget, de szerencsénkre az emlékmű lábánál ez alkalommal nemcsak a múzeum hever, hanem tizenegy istennő is. Úgy tűnik, ezúttal nem tudunk leszakadni az ötvenes évekről.

De ki az ötvenes évek istennője?

Marilyn Monroe, Gina Lollobrigida, Ferrari Violetta vagy Olga, a donyecki bányászlány? Közel sem. A korszak istennője francia: áramvonalas, pneumatikus és ma is lenyűgöző. 1955 és 1975 között gyártották sorozatban és számtalan változatban. Hivatalos elnevezése: Citro‘n DS, és innen már csak egy szójátékra - a DS franciául egybeolvasva déesse, azaz istennő - a mennyország.

Magyarországon a Citroën DS mindig is ritka látványosságnak számított, mivel fénykorában csupán néhány példány került az országba. Ennek ellenére jól ismerhettük a típust, a hatvanas-hetvenes években nem akadt olyan francia film, amelyben ne szerepelt volna nagy mennyiségű DS, arra azonban még a legelszántabbak sem gondolhattak, hogy egyszer eljön az az idő, amikor nálunk is felsorakozhatnak ezek a járművek. Élő egyenesben, ráadásul a pákozdi emlékműnél.

Az esemény hátterében a Citroën DS márkaklub (a hivatalos elnevezés: Citroën ID-DS és Peugeot 404 Baráti Kör) áll, amelyet tavaly alapított meg egy pápai fanatikus, Bartalis Dénes. "Ez egy kötetlen baráti társaság. Nincsenek feltételek, legfeljebb annyi, hogy szeressük ezeket az autókat. (Az >>D) Az első találkozónkat Pápán rendeztük meg tavaly augusztus 20-án, ott még csak öten voltunk, a másodikat decemberben Ócsán, erre már hatan érkeztünk. Ott határoztuk el, hogy idén jobban aktivizáljuk magunkat."

Persze szó sincs arról, hogy a pákozdi DS-találkozó is a többi márkaklubhoz hasonló sátoros ünnep volna. A program gyakorlatilag folyamatos rajongásból áll, amelynek csúcspontja kétségkívül a közös fotózás az obeliszk tövében, hiszen, ahogy azt az egyik klubtag megjegyezte: Egy DS-nél csak több DS lehet szebb!