Pákozdi-félsziget

Hősök és istennők

  • - legát -
  • - turcsányi -
  • 2001. május 17.

Lokál

Noha hullámok nem csapkodják minden oldalát, a helyet félhivatalosan Szúnyog-szigetnek nevezik - hivatalosan Pákozdi-félszigetnek -, és a Velencei-tó környékének talán legizgalmasabb terepe. Mondhatnánk, ezen a helyen minden adott, ami az idegenforgalomban tényező lehet, de a dolog sántít, mivel éppen a környék lényege, a fürdés az, ami itt lehetetlen.

Most azonban, amikor még hideg a víz, a Szúnyog-sziget verhetetlen vonzerő a vidéken - pikáns geológiai mutatvány és madármegfigyelő Mekka vagy emlékműves-múzeumos történelmi helyszín, de tekinthetjük gasztronómiai élménycentrumnak is messzi földön híres halászcsárdája nyomán. A csárda mellett pedig ott a kikötő, ahol kishajó kelleti magát.

Történelmi terepasztal fiúknak

"A táj egyesíti magában a három legfontosabb tájképző elemet: a hegységet, a síkságot és a nagy vízfelületet. Emiatt természetes és kiváló hadászati lehetőséget kínált történelmünk folyamán többször is a budai út védelmére, ma pedig a történelmi emlékezésre." Ez a szöveg a Tájak, korok, múzeumok kiskönyvtár az 1848-as csatára emlékező füzetkéjében olvasható - az első pákozdi csata 1593. november 3-án volt, amikor Pálffy Miklós, Nádasdy Ferenc és Zrínyi György császári színekben vitézkedett a török ellen -, arról azonban szemérmesen hallgat a kiadvány, hogy az ún. "új emlékművet", vagyis a Szúnyog-szigeten található, az egykori csatatér fölé magasodó hatalmas oszlopot 1951-ben avatták fel, és "a győzedelmes csata napját, szeptember 29-ét, népköztársaságunk kormánya a Magyar Néphadsereg Napjának nyilvánította". Mindez a pákozdi csata történelmi jelentőségét nem csökkenti, ez volt az 1848- 49-es szabadságharc első nagy ütközete, amely ugyan csekély "hadiértékkel" bírt, erkölcsi és politikai szempontból azonban óriási eredménynek számított a további küzdelmek során.

Az égbe nyúló emlékmű jelenleg igen lepusztult benyomást kelt, néhány kőlap hiánya szemünkbe szökik, a dicsőséget hirdető szöveget pedig cetli takarja Vigyázz! Balesetveszély! felirattal. Az obeliszk lábánál múzeum hever, emlékház, betonból és vasból.

Kívül tágasabb, gondolja a belépő. Ám markáns megállapítása nyilvánvalóan nem a fogadtatásra értendő, hanem az épület belterére, mely inkább szerénységével tüntet. A kiállítóhelyiség egy légterű, síkban három lépcsőfokkal borzolt terem, üvegfalú tárolók az írott emlékek fénymásolatainak meg egy kevéssé kies zug a korabeli uniformisokba öltöztetett babáknak. Fegyverek erre-arra, nem gúlában, mint táborozáskor, inkább a falon többfelé, szerénylőn. Tudható, az akkor itt fölvonult magyar szabadságharcosoknak sem egyenruhája, sem egységes, fegyvernemenkénti fölszerelése nem volt. Ezzel együtt a látottak még ennél is esetlegesebbnek tűnnek.

A lélek volt akkor az egy csakugyan, de amikor ez az emlékház kinyílt, éppen egy másikat használt a magyar, most is ezt nyűvi, csak a pántlika lett rajta több kicsit.

A fogadtatás, mintha épp belül lenne tágasabb, nagyon is szívélyes. Az őrnő, pláne, ha gyereket lát a betérőkkel, a hely fő attrakciójához kalauzol, betanult, hát hogy is, ám átélt s gördülékeny kísérőszöveggel a gombnyomásig kísér.

Úgy bizony, nyomásra indul a terepasztal, rajta a környék vize és domborzata, ahogy egykor, és a csapatok: nagyon kicsi, átlátszó sakkfigurák, huszár a huszár, gyalog a gyalog, vörös a magyar, zöld az ellen, a futóról gondolnánk Jellasics, a gyáva, de sokkal több van belőle, hogy ez igaz legyen. Monoton géphang, valami rádióbemondó darálja, hogy volt, mikor itt emberek védték a hazát, a szabadságot. A szöveg megfelelő fordulatánál a megfelelő színű paraszt kigyúl, a felnőtt elébb, a kölök utóbb ódalog el. A rádióbemondó magában beszél.

Maradjunk finomak: a szellem a palackban marad.

Hiába a friss levegő, hiába a Velencei-tó látványa, az élőnek látszó sziklák - a helyet konkrétan Mészeg-hegynek nevezik -, a történelmi emlékezés minősége lehangoló. Fene tudja, miért, de érezni a helyszín egykori mesemondóinak - Farkas Mihály, Czinege Lajos - leheletét. A negatív szellemidézés nyomán, mondhatnánk, kopár sziget, de szerencsénkre az emlékmű lábánál ez alkalommal nemcsak a múzeum hever, hanem tizenegy istennő is. Úgy tűnik, ezúttal nem tudunk leszakadni az ötvenes évekről.

De ki az ötvenes évek istennője?

Marilyn Monroe, Gina Lollobrigida, Ferrari Violetta vagy Olga, a donyecki bányászlány? Közel sem. A korszak istennője francia: áramvonalas, pneumatikus és ma is lenyűgöző. 1955 és 1975 között gyártották sorozatban és számtalan változatban. Hivatalos elnevezése: Citro‘n DS, és innen már csak egy szójátékra - a DS franciául egybeolvasva déesse, azaz istennő - a mennyország.

Magyarországon a Citroën DS mindig is ritka látványosságnak számított, mivel fénykorában csupán néhány példány került az országba. Ennek ellenére jól ismerhettük a típust, a hatvanas-hetvenes években nem akadt olyan francia film, amelyben ne szerepelt volna nagy mennyiségű DS, arra azonban még a legelszántabbak sem gondolhattak, hogy egyszer eljön az az idő, amikor nálunk is felsorakozhatnak ezek a járművek. Élő egyenesben, ráadásul a pákozdi emlékműnél.

Az esemény hátterében a Citroën DS márkaklub (a hivatalos elnevezés: Citroën ID-DS és Peugeot 404 Baráti Kör) áll, amelyet tavaly alapított meg egy pápai fanatikus, Bartalis Dénes. "Ez egy kötetlen baráti társaság. Nincsenek feltételek, legfeljebb annyi, hogy szeressük ezeket az autókat. (Az >>D) Az első találkozónkat Pápán rendeztük meg tavaly augusztus 20-án, ott még csak öten voltunk, a másodikat decemberben Ócsán, erre már hatan érkeztünk. Ott határoztuk el, hogy idén jobban aktivizáljuk magunkat."

Persze szó sincs arról, hogy a pákozdi DS-találkozó is a többi márkaklubhoz hasonló sátoros ünnep volna. A program gyakorlatilag folyamatos rajongásból áll, amelynek csúcspontja kétségkívül a közös fotózás az obeliszk tövében, hiszen, ahogy azt az egyik klubtag megjegyezte: Egy DS-nél csak több DS lehet szebb!

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.