Millenniumi 32. Magyar Filmszemle: Röpül a bálna

szerző
- turcsányi -
publikálva
2001/6. (02. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

hogy belássam: Budapest nem Mannheim, pünktlicht. (Nemrég említette az eseményt előkészítő "szemletanács" egyik illusztris tagja itt, hogy a híres mannheimi fesztivált is üzletközpontban rendezik.) A Mammuttól

hogy belássam: Budapest nem Mannheim, pünktlicht. (Nemrég említette az eseményt előkészítő "szemletanács" egyik illusztris tagja itt, hogy a híres mannheimi fesztivált is üzletközpontban rendezik.) A Mammuttól a hideg kilel. A bevásárlás maracanájában lebonyolítani a magyar filmek fesztiválját, a jelenlét fizikai kellemetlenségein túl, még üzenetnek is olyan lapos, mintha a Happy Endnél találták volna ki. Ennyi persze ide elég is, az utóbbi hetek, hónapok nagyobbára sajtóban zajló, kétfrontos (úgymint: szemle + finanszírozás) purparléját úgyszólván figyelmen kívül hagyva, amennyire lehet, a művekre igyekszünk koncentrálni.AMammut-problémát azért szükséges némileg árnyalni még. A helyzet ugyanis az, hogy amit a nevezett objektum vetítéstechnikai körülmények tekintetében produkál, azt az eddigi szemlehelyszínek közül csupán a Corvin mozi bírta megközelíteni. Ennek fényében csupán a szemle többfunkciós mivoltának megvalósulása lehet némileg kétséges. Hogy egy alapvetően szakmai, illetve szakma és közönség közötti találkozón mi minden történhet (nem történhet) a vetítőkön kívül. Mindenesetre tény, hogy az idei szemle egyetlen mozira emlékeztető helyszíne az Átrium volt. Annyiban is "mozira emlékeztető", hogy tudható: közel az utolsó előadás, a szemle után becsukják örökre. Ilyetén az emlegetett "üzenet" nemcsak lapos, hanem hamis is, meg van csúsztatva kicsit. "Becsuknak a régi mozik, maradnak a minden korszerű technikával fölszerelt multiplexek a bevásárlócentrumokban, ezért a magyar filmeket is ott fogják játszani. Ott kell majd állniuk a versenyt." Voltaképpen jól hangzik, nem?

Annyira jól, hogy már-már hihető. Volt is már példa rá, hogy valakik komolyan vették. A Glamour című, előző szemlén legmagasabb kitüntetést szerző darab Hollywood Multiplex Duna Plazában való indítása feltétlenül erre a filozófiára hajaz. A mű ottani fogadtatása meg arra, hogy ez úgy, ahogy van, nem lehet igaz. Csupán a maximális konzumigény szülte készítmények esetében, esetleg. Mostani szemle szemlénk tanulsága szerint a magyar filmgyártásban még mindig azok a darabok képezik a számottevő többséget, amelyeknek az artkinohálózat az egyetlen kezdeti célállomása. (Később a köztévé.) Egy artmoziban sokáig lehet (és kell is) játszani egy filmet, és a nézettséget sem feltétlenül heti bontásban érdemes mérni. S e megállapítások során semmiféle minőségbéli megkülönböztetést nem tettünk, sőt. Mindenre büszkék szoktunk lenni e tárgyban, de a budapesti arthálózatra leginkább. Se Róma, se Berlin, talán csak a párizsi (artmozikészlet).

Nincs ebben deka spanyolviasz sem, szombat délután ment a köztévén a tavalyi szemle egyik jelentős sikere, A kis utazás, de aki akarta, az egész esztendő folyamán elcsíphette valamelyik art-üzemben. Persze nem ez volt az egyetlen film, ami ilyen utat járt be. Azt is minden további nélkül állíthatjuk, hogy a tévéadással sem kell az art-elérhetőségnek véget érnie. Példánknál maradva, A kis utazással sokban közös alkotói élőerőt fölvonultató

Feri és az édes élet

esetleges fogadtatása során nézőjében jogosan ébredhet olyas igény, hogy megnézze (még egyszer) a társulat előző moziját.

Példánk lehetne véletlen is (az), ám nem titkolható, a Feri sok tekintetben hozzánk közel álló dolgozat, noha impresszumunk és a stáblista összevetése nem kifejezetten filmes természetű örömforrás. Amit látunk, az a megszokott, akár hagyományosnak is tekinthető szelíd derű, amivel a KVB és környezete jó ideje szemléli világunkat. Pontosabban világunk szocializmussal még mindig szoros összefüggésben álló részét. Szocialista sors, szocialista brigád, alig eldönthető, hogy mennyire öttalálat, mint téma. Feri mindenesetre talál egy ötöst a lottón, a nyereményplafon idején. Változik a díszlet (ha ugyan, hisz Feri újra létrehozza munka nélkül maradt komáinak az üzemet), változik a háttér (fel Budára), de belül minden marad a régiben, bizonyára.

A Feri mondandója különösebb erőfeszítés nélkül extrapolálható a magyar film jelenlegi tartalmi kérdéseire. Akár régiós következtetések levonására is ösztönözhet.

Született-e az elmúlt tíz esztendőben vajon elégséges számú hiteles filmmű a velünk esett csodáról. Megvan-e már a szocializmus vagy a rendszerváltás a moziban? Miről szóljon a mai magyar (cseh, lengyel stb.) film? Mit tegyen egy olyan elsőfilmes rendező, akinek alkotói szempontú fogékonysága az elmúlt tíz esztendő során teljesedett ki?

Az első film

kérdése, így szemleidőszakban leginkább, elég régóta neuralgikusnak és vissza-visszatérőnek tetszik, akár pro, akár kontra. Összefoglaló szándékú nekiveselkedésünk csak példálózásnak enged teret, de most van minek örüljünk. A filmszínészként korántsem ismeretlen arcú, még éppen harminc alatti Hajdú Szabolcs Macerás ügyek című dolgozata kétségtelenül frissességérzetet keltett a szemle amúgy légkondicionált közegében.

A mai magyar kontextusban az, hogy kísérleti film, engedjük meg, leginkább szitokszóként van jelen, nem is annyira alaptalanul. Hallatán elsőre valahogy mindig a mérhetetlen belterjesség ugrik be. A seggberúgós mozi, melyben a haverok rugdossák seggbe egymást a vásznon, és ugyanők meg a haverjaik röhögnek (sírnak) a zsöllyében.

Hajdú Szabolcs olyan kísérletező, akinek többször sikerül a kísérlete. Képi világa, technikája, dramaturgiája meglepetésekre képes, sztorija példamutatóan egyszerű. A Trainspotting hatása persze tagadhatatlan, de ha belegondolunk, épp elég kínos helyzet fakadt már efféle szándékokból ahhoz, hogy ezúttal kimondottan hálásak legyünk az arányérzék látható jelenlétéért. Régi dolgok, Jules és Jim, mindig őket emlegetjük az egy csaj, két srác fölállású játékok láttán, ám a cucc ezúttal el is bírja az egy lapon említést.

Elsőfilmes színészből Rudolf Péter személyében kijutott még egy további jelentkező is. Üvegtigris című moziját azért érdemes a Macerás ügyek mellett említeni, mert egy nagyon is valóságos szempontból éppen az ellenkezője annak.

Ma Magyarországon jó sokan gondolják úgy, hogy a

siker = biztosra menés

Hogy Hajdú Szabolcs miért nem, és Rudolf Péter miért igen, annak számos életkorbéli, anyagi, szemléleti oka képzelhető el. Meg még mindenféle más is elképzelhető, de azokból, amiket hallottunk a szemlén, csak ennyi a leírható, minket más meg nem is érdekel. Nyilvánvaló az is, hogy egy méltán sikeres és híres színész, korosztálya egyik legjobbika másban bízik, mint aki a margó felől közelít. Ezzel együtt a televíziók hathatós segítségével sztárságban tartott színészek Kokóval följavított szerepeltetése egy filmben meglehetősen egyirányú szándékokat feltételez. Az Üvegtigris egyébként egy lakókocsiba applikált lacikonyha (régies, jelentése: gyorsbüfé) a tóparton, periferiális közönséggel övezve. Rendőr, kurva, Babettán érkező keményfiú, maffiózó, ilyenek. Mit mondjak? Csupa meglepetés. Semmi kommunikáció, mindenki mondja a magáét, kéretik röhögni. Nagy balhé van kilátásban. Ne gondoljanak semmi rosszra, egy postahivatal a cél, illetve a közönségdíj.

A közönségdíj,

ami, ugyancsak jó ideje már nem csupán célként, hanem elvárásként is megjelenik. Tímár Péter, háta mögtött pár igényesen szórakoztató munkával és kevesebb ízetlenkedéssel, tipikusan az a figura, akitől illik elvárni a kasszasikert. Na ja, neki se könnyű, hisz az ilyesmi folyamatosan arra ösztönöz, ösztönözne bárkit is, hogy "kitaláljon" valamit. A truvájigény mint felhajtóerő kétségtelenül kétséges dolog, mondhatni veszélyekkel terhes. A Vakvagányok, a tímári életmű részeként is, a legmegengedőbben talán necces próbálkozásnak nevezhető.

Csiszár Jenő és Bozsik Yvette szerelmi kettőse vakok vállán, hm. A biztosra menésből itt annak a határozottan jó szemű felismerése látszik, hogy ma mifelénk nemcsak a szórakoztatóiparban, de bárhol a jófejség a legértékesebb valuta. Csakhogy ettől még Cs. J. nem lesz jobb színész, mint amilyen. Vak szereplők esetében az utószinkron, de ide inkább nem keresnénk adekvát hasonlatot. Abban viszont eléggé bizonyosak vagyunk, hogy nem csak hígítva, nem csak ostyába csomagolva lehet olyan dolgokról beszélni, amilyenekre hétköznapjain esetleg az ember gondolni sem nagyon mer. De már megint a tutira menetel körül piszmogunk.

Tárgyválasztása szempontjából voltaképpen ide tartozna a Nexxt is, de az az igazság, hogy nem nagyon tudunk mit kezdeni egy a rosszat (piszok kereskedelmi tévéshow-k) a saját eszközeivel (közhelypetárdák) legyőzni kívánó színdarab vászonra eszkábálásával, még akkor sem, ha annak a felszínen igaza van, pláne ha nincs.

Sorolhatnánk példáinkat, de lapzártánk szinte keresztbe nyesi a szemlét, ezért biztosra vehetjük a java - nekünk - még hátravan. Fekete Ibolya és Gothár Péter filmje, hogy mást hirtelen ne is mondjunk. Bár a taxatív szempontok alapján az ő munkáik látása nélkül is úgy érezzük, hogy lesz miről beszélnünk a filmek minden bizonnyal idén realizálódó premierjei kapcsán. Ha ehhez még hozzávesszük azt, bár a kitétel nyilvánvalóan szubjektív, hogy Tarr Béla Werckmeister-harmóniák című munkája a magyar film elmúlt harminc esztendejének alighanem legkiemelkedőbb alkotása, akkor örömünk akár felhőtlen is lenne.

Hogy nem az, az már csak visszatérés a startvonalra. A Mammut kifejezetten ellenséges közegének leginkább hála, a filmkészítők és a közönség találkozása megint elmaradt. Most ezért, tavaly amazért, azelőtt másmiért; meg is szokhatnánk, csak ki kéne végre mondani. De akik kimondhatnák, hogy az egész az utolsó szögig a miénk, azok nem szoktak ilyet mondani. Csak az ellenkezőjét, bele a pacekba.

- turcsányi -

szerző
- turcsányi -
publikálva
2001/6. (02. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...