Ám a mindenfelől ugyancsak megkívánható megbecsülés-mennyiségből kell hogy jusson máshová is, méghozzá méricskélés nélkül, kimondjuk: egyformán, érmeseknek, helyezetteknek, országos, egyéni csúcsokkal idő előtt búcsúzóknak, urambocsá, magukat ezúttal alulmúlóknak.
Hogy milyen nagy dolog egy olimpiai ezüstérem, kell-e mondani. Nem. Amiért mégis szóba hozzuk, magunkra fordulás, önreflexió, ha már eddig itt annyira rosszul tűrtük az aranylázat. Nos, először, hogy a kérdést maradéktalanul világítsuk be, másodszor, hogy ott kezdjük az olimpia végét, mint a kezdetét is kezdtük, harmadszor bizonyítsuk, amit a szerzőn kívül (nyilván) kevesen hisznek: ez az egész cucc (olimpia, sport, versenyzés) alfája és omegája (noha ezt magunk is inkább tréfának szánjuk, ám komolyan). Mármint az országúti kerékpározás. Hogy az milyen volt. Nyert egy német, semmiképpen sem meglepetés, bár tíz másik is győzhetett volna, Jan Ullrich.
Kazah ezüst:
Alekszandr Vinokurov. Német bronz: Andreas Kloeden. Idáig rendben is volnánk, volnának. Csakhogy. Ha van a világon, pláne a kétpólusú világrendszer összeomlása óta (agyő békeverseny) abszolút profi cirkusz, az országúti biciklizés az, legalább annyira, mint a forma egy. (Globalista rossznyelvem szerint ettől is tökéletes ennyire.) Az eredmény feldolgozásához ezért hasznos tudás az, hogy a nevezett három hérosz egy klubban teker (a Deutsche Telekomban, de ez másodlagos, állítólag övék az utcánkban lévő telefonfülke is). A helyzet nyilvánvaló: az isten le nem mossa róluk, hogy a befutó sorrendjét legalábbis jó előre lepacsizták maguk közt, a báró (Coubertin) meg csókolja meg a nyergüket, bár az sem mellékes, hogy mindehhez azért az egész mezőnyt el kellett kalapálni, s abban nem volt hiba. A Vueltán, amikor már elég rosszul állt a telefontulajdonosok szénája, szóltak Vinokurovnak, hogy ugyan, Szása nyerjél már egy szakaszt. Jó, mondta. Tehát Vinokurov és Kazahsztán nyert így (így nyert) egy ezüstöt. (Kazahsztán: 3 arannyal, 4 ezüsttel, nulla bronzzal zárta mérlegét.)
Mennyit ér ez az ezüst?
Mennyit ér egy ezüstérem?
A szakaszverseny után jött az időfutam, Ullrich nagyon megverte a talán még nála is nagyobbat, Lance Armstrongot (Egyesült Államok, valójában US Postal, lehet nekik is telefonjuk). ´t meg (mármint U.-t), ha csak nyolc másodperccel is, megverte egy gyakorlatilag noname orosz, Ekimov. Ullrich tehát itt ezüstérmet szerzett. Mennyit ér?
Mennyit ér az övé, mennyit a kazahé?
Mennyit ér az ezüstérem?
Persze vannak esetek, amikor, amikor pontosan tudható, mi merre hány méter, csak az a kérdés, hogy ez a tudás mennyire maradandó.
Mit ér Márkus Erzsébet ezüstje, amit úgy szerzett, hogy dekára annyit emelt, mint az aranyérmes kínai lány, csak a mérlegelésnél súlyosabbnak bizonyult. Aranyat ér. Aranyat. (Akkor is, ha a kínaiaknak konkrétan is).
Tehát így mennyit ér egy ezüstérem?
Mennyit ér Bárdosi Sándor birkózó ezüstérme? Amit úgy szerzett, hogy hosszabbításostul, mindenestül végiggyürkőzte a döntőt az olimpiai, világ- és Európa-bajnok törökkel, és az nem bírta legyőzni, csak kevesebbszer intették meg. Miért, mit gondoltak, kit integetnek nagy lendülettel akkor, amikor a nagy bajnok is ott van? Majd azt, egy vicc.
Mennyit ér?
Bárdosi ezüstje aranyabb az aranynál, általánosságban is, a konkrét esetben meg konkrétan. De ki fog erre emlékezni? Nem lehet majd kérdés a Mindent vagy semmit!-ben. Nem kérdés. Na ugye, mondhatnánk. Csakhogy az emlékezet, hála istennek, roppant szubtilis valami. Nem csak az, amit a tudatunk megőriz, nem csak az, amit a tudásunk számon tart, de az is, ami beépül a szervezetünkbe, hús lesz vagy szövetbarát idegen anyag, ami által épülünk, amitől olyan lesz a személyiségünk, amilyen. Ily módon nincs okunk panaszra, térdünkben platina, fogunkban amalgám, lelkünkben arany marad, Bárdosi aranya, ami ezüstnek indult (engem ez a kép nem zavar).
Mit ér a lányok két kajak-ezüstje?
Már megint nem bírtak az Elba szörnyével, a finoman szólva is veterán Birgittel (kinek már neve is tiszta víz, Fischer), pedig már volt rá példa, igaz, kevesebb, mint az ellenkezőjére. Egy akkora árnyékot, mint a Birgité, hogyan is lehetne átlépni úgy, hogy közben a sajátunkét (kikből, mikor áll össze a négyes, benne és körülötte ki kivel van, ilyesmik) is át kell ugranunk. Nem ment se négyesben, se kettesben.
Így mennyit ér? És mi marad belőle?
Mit ér a kézilabdázó lányok ezüstje? Akik már laposra verték a dánokat, csak tovább tartott (ennél különben rendes volt a játékidő) a meccs. Mi lenne akkor, ha a kézilabda olyan lenne, mint a boksz, ha eljön az ideje, kihirdetik a döntő fölényt.
Mit ér az ezüst, ha csak egy sima ezüst, de úgy kell, mint egy falat kenyér? Mint Balogh Gáboré az öttusában. Egy darabig a majdani győztes mögött futott, bizakodtunk, jobb pozíció, innen lehet nyitni majd hajrát, miegymás, aztán lett belőle egy szép, sima, csendes ezüst. Sok ilyet kíván magának az egyébként aranyakkal töltekező.
Mennyit ér?
Minden pénzt (átvitt és itt hagyott értelemben egyként) megér mindegyik. De hogyan kerülnek most mind mérlegre, mert azt mondják, a verseny véget ért, eljött a tanulságok összegzésének ideje, mindenki megkapja a magáét. Eljő az eddig aranylázban égők felelősségvállalásának ideje. De erre már majd kevésbé figyel a nép, nem közvetíti a tévé. Szövetségi, politikai ügyek lesznek megint, ismert gyakorlat szerint, kitüntetések, átszervezések, sok közös fényképeszkedés.
Mert ennek az olimpiának tényleg vége van. Samaranch bezárta, a lángot elvitte a sivatag királynője. A fiúk, lányok hazajöttek, Samaranch is elment, talán megkeresi a feleségét.
A búcsú fájdalmas, a felejtés, ha eljő, nem fog fájni, csak ártani.
- turcsányi -
