- urfi -

"Lassú, szadista halálok, sok zoommal" - na, ilyesmire ne számítson senki, hiába indul ezzel a kissé ötlettelenül elkeresztelt kötet (bár a szellemes címadás eleddig nem vezetett sok jóra a költő pályáján: a Rokokó karaoke és a Sülttel hátrafelé még hagyján, de a Tinta-palintáért igazán kár volt). Nem horrorversekről van szó ugyanis.

című novellagyűjteményének két fő vállalása van, amelyek a könyv kettős vonzerejét jelentenék. Először is, a sztárügyvéd szerző saját praxisából válogatott esetei magára a véres rögvalóságra nyitnak ablakot, miközben besurranhatunk az igazságszolgáltatás zárt ajtói mögé, egy igazán hozzáértő szakember köpönyege alá rejtőzve.

Zavarba ejtő olvasmány a kritikusként, szerkesztőként is aktív szerző negyedik kötete - és a jelzőt elsősorban bóknak szánom. Az okosan szerkesztett könyv világa önmagát tagadja: "én egy mindenestül idézetellenes ember vagyok" - olvassuk az első ciklus nyitóversében, amely ciklus valóságos hommage- és allúziógyűjtemény, ahol Komjáthy Jenőtől Kemény Istvánig terjed az idézett szerzők köre, de az elbűvölő sorozatgyilkos, Dexter is delegál egy frappáns beszólást - kár, hogy ezekből a szövegrománcokból nem születnek igazán jó versek. De menjünk tovább:

Jörg Buttgereit német rendező - aki Blutige Exzesse im Führerbunker című nazisplotationjében színészileg megformált egy "válogatott testrészekből összefércelt árja tenyészbikát" - 1987-es Nekromantikjában Robert, a hullaeltüntető cég alkalmazottja hazalop egy holttestet, és barátnőjével hármasban élnek boldogan. De Betty lelép a hullával, Robert pedig kivégzi magát.

című könyve "életrajzi regénnyé összeálló novellafüzér" - mondja a fülszöveg. Persze, de ahogy egy "útinapló szempontjából lényegtelen, mi található egy városban", úgy az életrajznál sem érdekes, mi volt, mi van egy életben.

Természetesen a végén kezdtem, a címadó darabbal. Hosszúvers egy vers megírásáról, ami már egy következő kapcsolat alatt jelenik meg nyomtatásban, és az új nő persze magára veszi, örül neki.

1993. december 12., vasárnap.

A honlap létrejötte mögött illuzórikus feltételezés áll: a honpolgár azt a pártot választja, amelynek programjával a leginkább egyetért. A gondolat abszurd, de a megelőlegezett bizalom, a letörhetetlen reménykedés megható.

Van az úgy, hogy az ember minél többet dolgozik, annál több az elvégzendő munka. Valahogy így képzelem el az MTA és az ELTE közös Hálózati Szövegkiadás Kutatócsoportjának működését is.

Lehet a végén kezdeni, voltaképpen logikus is, de nem ajánlom. A tudósítóként számos fegyveres konfliktust megjárt "szemtanú" szerző a Jegyzetekben ugyanis "leleplezi műhelytitkait", érzésem szerint fölöslegesen, ráadásul a végére kusza összeesküvés-elméletek ismertetésébe is belefut.