- urfi -

A budai Várban, a Tárnok utca 1. szám alatti ház előtt biztosan elsétált már az ország apraja-nagyja az utóbbi 250 évben.

Az USA elnöke részletes levélben válaszolt a blogger kérdéseire - erre a hírre az ember azért felkapja a fejét. Pedig nincs ebben semmi különös: Yoani Sánchez a Time szerint a világ száz legbefolyásosabb emberének egyike, természetes tehát, ha a jó öreg Barack örül, hogy kifejtheti véleményét neki és olvasóinak (havonta úgy 15 millió ember).

Miközben anyanyelvünk eltűnésétől már csak azért sem kell tartanunk, mert mindig is képtelenek voltunk bármilyen idegen nyelvet rendesen megtanulni, a magyarul tanulók kis számát az érdektelenség helyett/mellett hajlamosak vagyunk azzal magyarázni, hogy a magyar nyelv megtanulhatatlanul nehéz. Erre büszkék is szoktunk lenni, hogy na ugye, milyen összetett, milyen bonyolult! A kétségkívül nem egyszerű feladathoz most már a neten is találunk fogódzókat, bár a kínálatot bőségesnek azért nem mondanám.

volt "Hungária" újhéber neve a középkorban, követve a szokást, hogy a népekhez egy hasonló hangzású ószövetségi nevet rendelnek. Ábrahám gyermekének anyjára utal tehát a 2002-ben Tel-Avivban kiadott In the Land of Hagar, amely átfogó képet ad a magyarországi zsidóság történelméről és kultúrájáról.

"Író, újságíró, szerkesztő, kritikus, politikai elemző, történész-esszéista, Kelet-Európa-szakértő, apa, nagyapa, barát, kolléga, ismerős, udvarló, szerető, zenerajongó, társalkodó, vitázó, tanár, mester, versenytárs, ellenfél, ellenség" - olvassuk a felsorolást a tavaly elhunyt világpolgár századik születésnapjára elkészült remek honlap szerkesztői jegyzetében, és ezzel be is lőhetjük a vállalkozás célját: mindebből mutatni valamit. Földes Anita az utolsó években 60 órányi hangfelvételt készített Fejtővel, a 100 év Vagány munkacímű könyvnek egyrészt kivonata, másrészt multimédiás felülete a weblap (tehát hírverésnek sem rossz).

"Ez nem vetkőzés. Ez nem a füstös kocsma. Ez Las Vegas." A sajtóközlemény e mondatánál érezte úgy szerkesztőségünk, hogy nem hagyhatjuk ki az "első és egyetlen" magyar verseny idei ünnepét, hogy muszáj mindent megtudjunk az "új, nőies látványsportról", amely már olimpiai rangra pályázik.

A cívisváros önkormányzata által kiadott kulturális-közéleti folyóirat szerkezete egyszerre szigorú és megengedő. A tapasztalt olvasó már tudja, mit várjon a térbeliséggel játszó metaforákkal (Küszöb, Főtér, Kapualj stb.) jelölt rovatoktól, de úgy vannak kialakítva, hogy csak az nem passzol bele a rendszerbe, amit a különböző szakterületekről érkező szerkesztők nem akarnak belerakni.

Kislány tolja hazafelé babakocsiját a norvég falucska néptelen utcáin. Megáll egy autó, a különös sofőr rábeszéli a lányt, szálljon be, majd ő hazaviszi.

A kolozsvári lap mintegy nyolcvanéves hagyományokra tekinthet vissza, és az utóbbi húsz év során a célkitűzései lényegüket tekintve változatlanok. A legszélesebb értelemben vett társadalomtudományok köréből válogatott kérdések szervezik a húzórésznek számító tematikus blokkokat, amelyek azzal az igénnyel készülnek, hogy az adott szakterület számára releváns írások a laikust is eligazítsák.

Születésnapi összeállítást készíteni egy folyóirat számára is hálás, de nem veszélytelen feladat. Nehéz úgy ünnepelni nyilvánosan, hogy az ne csapjon át öncélú kellemkedésbe és/vagy önfényezésbe.

"A franciák jobban csípték, mint Harry Pottert" - olvassuk a borítón, és valóban, az eredetileg Philippe Chapuis névre hallgató genfi rajzoló sorozatának utóbbi darabjai kétmillió példányban jelentek meg. A bande dessinée nagy felfutásán belül is kirívó Titeuf-mániát sokfelől lehet értelmezni, de az első magyarul megjelent könyv alapján nem teljesen érthető, miért ez a lélegzetelállító siker.

Filmszakosok, akik lapot akarnak, szerkesztői tapasztalatuk nincs, költségvetés alig, a szerzők honorárium nélkül dolgoznak - az alapképlet nem túl biztató. Ehhez képest az első számával két hete jelentkező Prizma teljes fegyverzetben lép elénk az ELTE dohos folyosóiról, olyan minden szempontból profi, kész lapként, hogy a szavam elakad.