- vincze -

A honfitárs H.I.M. nyomdokaiban zenetévéket, tinilányszíveket és bulvármagazinokat meghódító finn rágógumidark-zenekar számára még akkor is tagadhatatlanul hatalmas zakó a néhány évvel ezelőtti Sziget nagyszínpados, késő esti koncert után a Dürer-kertben játszani, ha már elővételben elment a jegyek nagy része, maga a hely pedig szinte csurig megtelt.

Nagyon nagy közhely, hogy vannak olyan zenék, amelyekhez hangulat kell, de ez a Bohren & Der Club Of Gore esetében abszolúte megállja a helyét, hiszen a Ruhr-vidékről - emlékezzünk csak, milyen ordas metálzenekarok jöttek onnan - származó kvartett kíméletlen noir jazz lemezei körülbelül annyira barátságosak a gyanútlan hallgatóval szemben, mint a zeneileg teljesen más csapáson mozgó, attitűdben viszont igencsak hasonló amerikai Neurosis anyagai. Ha a Bohren zenéjét a zenekart nem ismerőknek szeretnénk leírni, keresve sem találhatnánk jobb párhuzamot ennél - tudniillik a Bohren olyan, mintha a Neurosis tagjai nekiállnának dzsesszt játszani -, talán csak a saját definíciójuk jobb, ami így szól: "lassú dzsesszballadák, a Black Sabbath-féle doom és az Autopsy pokoli fúziója". Tökéletes. - vincze -

Az Eagles Of Death Metal mögött az a Josh Homme gitáros áll, aki egyrészt ugye a Kyuss alapembere és zenei agya volt a zenekar '96-körüli feloszlásáig, másrészt a Queens of the Stone Age frontembere és mindenható ura. Az utóbbival mainstream rocksztárrá váló Homme az Eaglesben nem gitározik, hanem dobol (az énekes-gitáros egyébként gyerekkori haverja, a rettenetes Bundesliga-bajszáról azonnal megjegyezhető fejű Jesse "The Devil" Hughes), és saját bevallása szerint ez pont ugyanannyira rendes zenekar - és nem projekt -, mint a Queens.

8 kis kritika

Először akkor ijedtem meg, amikor szembesültem a The Day That Never Comes klipjével. A háborús tematika azonnal az ...And Justice For All klipnótájára, a One-ra utalt, és aztán a zenei áthallás is megérkezett a dal közepe táján hallható géppuskagitárriffel meg a záró, fájdalmasan hosszú szólóval; az eleje meg pont olyan volt első blikkre, mint egy Fade To Blackbe oltott Sanitarium.

Elméletben tökéletes underground esemény lehetett volna ez a vasárnap este, hiszen a többek között a Neurosis-tagok kiadójával, a Neurot Recordingsszal is dolgozó brooklyni Made Out Of Babiest mostanában szinte a legtöbb szakmabeli az új üdvöskeként emlegeti a zajos-üvöltözős posztrockvonalon. Az énekesnővel (Julie Christmas) felálló zenekar lemezen valóban érdekes: nagyon magas labda lenne a Neurosis és Jarboe közös albumát emlegetni velük kapcsolatban, de a stílus ismerőinek talán így lehet a legjobban körbeírni a kvartettet.

A péntek volt a sziget punknapja, mégsem láttam egyetlen olyan arcot sem, amilyet korábban el tudtam volna képzelni egy Sex Pistols-koncerten. Még a pár hónappal ezelőtt az A38-on játszó UK Subsra is több fura arc gyűlt össze, pedig az is kőkemény nosztalgiabuli volt, itt biztos kamuflálódtak a fák között, vagy szigorúan csak az URH alatt szivárogtak be a helyszínre, hogy aztán gyorsan el is foglalják az első sorokat a Die €rzte - Sex Pistols kettős koncertje alatt. Egyetlenegy lila hajkoronával találkoztam kora délután, az is inkább joviális volt, mint polgárpukkasztó. A Die €rzte nagy kedvenc, de nem voltam képes rávenni magam, hogy kikászálódjak a színpad mögül hatodjára megnézni őket (az asztaltársaság fintorog, hiába próbálom bizonygatni, hogy a vége felé játszott Schrei Nach Liebe zseniális szám), a Sex Pistolst viszont muszáj.

Bár az eredetileg amerikai, de mostanra már Belgiumba költözött, iszonyúan meghízott Dwid Hellion énekesen kívül színtisztán európai kölykökből álló Integrity annyira vette haknira a koncertet, amennyire csak lehetett, még így is tátotta a száját mindenki. Fejben gyorsan kiosztottam nekik a világ legtaplóbb zenekara címet: pontosan ezt a mogorva, tufa metalcore-t tudnám elképzelni a Rejtő-könyvekben a kocsmai verekedések aláfestéseként; Hellion énekhangja érzékletesen reprezentálja azt a pillanatot, amikor a nagydarab kidobóember hátán eltörik az első bárszék.

Szaddám Huszein annak idején óriási ziccert hagyott ki, amikor a katonáit nem Ministryvel tüzelte a harcok előtt. Al Jourgensen, a Ministry főnöke ugyanis képes olyan intenzíven gyűlölni az ifjabbik George Bush Amerikáját, hogyha nem félháznyi rajongónak, hanem ugyanennyi radikális muzulmánnak játszott volna, akkor másnap repülőgépek és robbanóanyagokkal megrakott teherautók százai indultak volna el utolsó útjukra.

Nyilvánvaló volt, hogy az egyébként is leszálló ágban lévő Paradise Lost a közelébe sem tud jutni annak a teljesítménynek, amit a Living Colour funkmaffiája nyújtott tavaly épp itt, a Zöld Pardonban, de az ember mindig reménykedik, ha egy olyan zenekarról van szó, amit cirka tizenpár éve szeret.

A svéd posztmetál vagy poszthardcore (amelyik tetszik, a kategória zenekarainak nagy része úgyis a Neurosis-diszkográfiából él) Cult Of Luna a címadó lemez és a The Beyond útkeresése után úgy látszik, megtalálta önmagát.

Borítékolható volt, hogy a tavalyi elmaradt Peeping Tom után Mike Patton (aki sokak számára, így számomra is, még mindig az egykori Faith No More-énekes) bármilyen formációval jön is Magyarországra, ott tuti a telt ház.