Szaddám Huszein annak idején óriási ziccert hagyott ki, amikor a katonáit nem Ministryvel tüzelte a harcok elõtt. Al Jourgensen, a Ministry fõnöke ugyanis képes olyan intenzíven gyûlölni az ifjabbik George Bush Amerikáját, hogyha nem félháznyi rajongónak, hanem ugyanennyi radikális muzulmánnak játszott volna, akkor másnap repülõgépek és robbanóanyagokkal megrakott teherautók százai indultak volna el utolsó útjukra.
Akik két éve a Szigeten látták a Ministryt, felejtsék el azt a koncertet. Ott, a délutáni verõfényben az amúgy bitang zenekar annyira erõtlen volt, hogy nem lehetett bírni - már akkor egy ilyen kisebb helyen tartott koncertrõl álmodoztam, gondolván, hogy majd ott biztos megmutatják. Igazam volt. A Ministry igazán a kalkuttai Fekete Lyuk-szerû helyeken érzi otthon magát: ilyenkor jön elõ belõle a sátáni energia igazán.
A koncerten papírforma szerint mûködik minden: a setlist nagy része a zenekar anti-Bush trilógiájából (Houses Of The Molé, 2004; Rio Grande Blood, 2006; The Last Sucker, 2007) áll, olyan gyöngyszemekkel többek közt, mint a Se–or Peligro a kettesrõl. Nagyon bivalyul játszó zenekarral (a pufók Jourgensenen kívül Tommy Victor gitározik a Prongból, az elhunyt Paul Raven helyett pedig a Static X basszusgitárosa, Tony Campos segít ki), vetítéssel és rácsokkal elválasztott színpaddal, ami mögül a renitens Victor és Campos néha elõjön belemetálozni a közönség arcába. A Filth Pig lemezt szokás szerint teljesen elfelejtik, a ráadásban viszont gyönyörû a N.W.O., a Just One Fix és a Thieves vérengzõ hármasa a hõskorból, másodjára pedig még Louis Armstrong What A Wonderful Worldjét is eljátsszák, a végét persze ministrys õrjöngésbe fullasztva. Azzal kapcsolatban pedig már most van egy fogadásom, hogy Jourgensen nem fogja olyan könnyen feladni, amilyen nagy hanggal nemrég bejelentette a búcsút. Látszik a szemén: igazán boldogtalan lenne, ha nem gyûlölhetne valakit.
Petõfi Csarnok, július 8.
*****
