Azt már a különféle videomegosztókon látni lehetett, hogy a Mike Patton Quartet nevű formáció Patton legperverzebb dolgaihoz viszonyítva is büntető, élőben pedig még inkább kérdőjelbe szaladt a szemöldök, hogy mit is akar tulajdonképpen az énekes. Vegyünk egy viszonylag korrektül együtt dolgozó ritmusszekciót, ahol a dobos egész jó, a basszusgitáros pedig olyan goromba hangzást tudott véletlenül kikeverni magának, hogy azokban a pillanatokban, amikor egyedül vagy az ütős kollégájával témázgatott, fennakadt a szemem a gyönyörűségtől pusztán a hangkép miatt. Ehhez a duóhoz csatlakozott még egy relatíve érdektelen bariton szaxofonista, valamint az effektpulttal és a mikrofonnal bűvészkedő Patton, akinek az énekéből pont nem lehetett semmit hallani, és így játszották azt a zenét, aminek hallatán nemcsak a jó nagy számban megjelent Faith No More-rajongók álltak értetlenül, de Patton egyéb állatságainak avatott ismerői is: teljesen koncepciótlan (hacsak az emberek kiborítása nem nevezhető koncepciónak), öncélú zajhalmazt funkciótlan leállásokkal és ütemtördelésekkel, minden kontinuitást nélkülözve, úgy, hogy a végén sem lettünk okosabbak annál, mint amikor elkezdték. A pajkos kisgyerekként rohangáló Patton kópésan mosolygó fejét nézve csak annyi maradt a megfejtés, hogy ez itt most az ő játszótere, ahol a legerősebb kölyökként veszély nélkül lerombolhatja a kisebbek homokvárát, de zenei alkotásnak ez nagyon kevés, az pedig, hogy a legendás Mike Pattont láthatom a színpadon, messze nem ért meg egy egész estés középszerű audioterrort.
A38 hajó, június 13.
