Kisfiú a homokozóban - A Mike Patton Quartet az A38-on (koncert)

  • - vincze -
  • 2008. június 19.

Zene

Borítékolható volt, hogy a tavalyi elmaradt Peeping Tom után Mike Patton (aki sokak számára, így számomra is, még mindig az egykori Faith No More-énekes) bármilyen formációval jön is Magyarországra, ott tuti a telt ház.
Még akkor is, ha alighanem egész karrierje legrosszabb húzása volt, amikor összeállt a Zu névre hallgató három olasz sráccal, akik közül, tűnjön ez bármennyire ízetlennek, valamelyikük egészen biztosan valami maffiafőnök rokona, és ő intézte el az énekes párnájára applikált lófejjel, hogy az belemenjen ebbe a kooperációba. Más magyarázat nincsen arra, hogy Patton miért barmolja az idejét ezekkel az emberekkel, és miért nem csinál valami értelmeset valaki mással - a zenészvilág krémjéből tolonganának mellé a kreatívabbnál kreatívabb arcok -, és ha már pont az a perverziója, hogy névtelen makarónifalókkal haknizzon, miért nem kerüli el hazánkat messze, és miért nem hozza ide magával mondjuk a Tomahawkot vagy akár a Fantomast inkább.

Azt már a különféle videomegosztókon látni lehetett, hogy a Mike Patton Quartet nevű formáció Patton legperverzebb dolgaihoz viszonyítva is büntető, élőben pedig még inkább kérdőjelbe szaladt a szemöldök, hogy mit is akar tulajdonképpen az énekes. Vegyünk egy viszonylag korrektül együtt dolgozó ritmusszekciót, ahol a dobos egész jó, a basszusgitáros pedig olyan goromba hangzást tudott véletlenül kikeverni magának, hogy azokban a pillanatokban, amikor egyedül vagy az ütős kollégájával témázgatott, fennakadt a szemem a gyönyörűségtől pusztán a hangkép miatt. Ehhez a duóhoz csatlakozott még egy relatíve érdektelen bariton szaxofonista, valamint az effektpulttal és a mikrofonnal bűvészkedő Patton, akinek az énekéből pont nem lehetett semmit hallani, és így játszották azt a zenét, aminek hallatán nemcsak a jó nagy számban megjelent Faith No More-rajongók álltak értetlenül, de Patton egyéb állatságainak avatott ismerői is: teljesen koncepciótlan (hacsak az emberek kiborítása nem nevezhető koncepciónak), öncélú zajhalmazt funkciótlan leállásokkal és ütemtördelésekkel, minden kontinuitást nélkülözve, úgy, hogy a végén sem lettünk okosabbak annál, mint amikor elkezdték. A pajkos kisgyerekként rohangáló Patton kópésan mosolygó fejét nézve csak annyi maradt a megfejtés, hogy ez itt most az ő játszótere, ahol a legerősebb kölyökként veszély nélkül lerombolhatja a kisebbek homokvárát, de zenei alkotásnak ez nagyon kevés, az pedig, hogy a legendás Mike Pattont láthatom a színpadon, messze nem ért meg egy egész estés középszerű audioterrort.

A38 hajó, június 13.

Figyelmébe ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.