Ezen a koncerten az elõzenekarra voltam igazán kíváncsi, hiszen a floridai Torchéban annak a Floornak az utódzenekarát tisztelhetjük, amely annak idején nagyon nagy favoritommá nõtte ki magát a minimál sludge-doom zenével megtöltött elsõ lemezével (
Floor, 2002). A Torchéban a Floor egykori gitáros-énekese, Steven Brooks és a másik hathúrost nyektetõ Juan Montoya játszik, és mivel zeneileg nem annyira áll távol a két zenekar egymástól, erõs koncertre volt kilátás. Ehhez képest a negyedik-ötödik számban már unalomba fordultak a visszafogott, középtempós döngölések és Brooks monotonnak is nevezhetõ kántálása, és hiába vettek elõ a vége felé az említett Floor-lemezrõl egy dalt (meg hiába szólt úgy a zenekar, mint egy kisebb méretû földrengés), az egy héttel azelõtti, ugyanitt látott Melvins-mészárláshoz képest (ahol egyébként szégyenszemre kevesebben voltak, mint itt) kevésnek bizonyult ez a teljesítmény.
A Pelicant pedig csak kíváncsiságból néztem meg, hogy vajon a Herweg tesók bandája van-e annyira reménytelenül patetikus, mint fõleg az utolsó, igen ergyán sikerült City Of Echoes címû lemezen. A válasz borítékolható volt: a tizenperces instrumentális poszt-rock témák, amelyek egy-két alig variált riff lassan erõsödõ dinamikával való eljátszásában manifesztálódnak, még mindig olyan dagályosak, mintha a Több mint testõr vagy a Titanic utolsó negyedóráját adnák elõ zenében tolmácsolva. Innentõl kezdve aztán a Pelican-féle katarzis semmiben nem különbözik attól, amit a filmvásznak elé kucorodó tömegek éltek át könnyezve, miközben Leonardo DiCaprio lassan vízbe fulladt, és ezek után teljesen fölösleges azt taglalni, hogy jól szóltak meg a végén elõvettek egy-két jobban sikerült régi számot, mert a Titanic is kapott Oscart annak idején - többek közt a legjobb filmzenéért.
A38 hajó, szeptember 30.
***
