Végighallgatva az anyagot aztán kiviláglott, hogy a Justice-párhuzam tökéletesen helytálló. Az iszonyatosan hosszú dalok és a hasonló hangzás mellett valószínűleg ugyanakkora bizonyításvágy fűthette Hetfieldéket most is, mint amikor elõször adtak ki nagylemezt Cliff Burton nélkül. Akkor sikerült a feladat, hiszen a Justice a rétestészta-témák ellenére tartalmazott egy-két igazán kerek dalt (Blackened, Harvester Of Sorrow), most viszont nem működött az ügy. Vannak ügyes ötletek, de a nyitó dalpár is csak a többi fényében jó (a The End Of The Line a recitáló énektémával és a Sabbath-ihlette gitártémákkal egyébként erõsen hajaz egy extrém módon felgyorsított Sad But True-ra). Minél elõrébb haladunk a lemez hallgatásában, annál keservesebbé válik a tudat, hogy míg régen Hetfield olyan riffeket bírt írni, amin nemzedékek tanultak gitározni, itt egy ötletes megoldásra négy-öt olyan gitártéma esik, amit pár hónapja alakult metálzenekarok szoktak feltenni az elsõ demójukra. Az Unforgiven harmadik részét pedig inkább hagyjuk, mert még valami csúnyát találnék mondani hirtelen.
Az a szomorú, hogy a bevallottan a Metallica hatására (is) zenélni kezdõ csapatok az utóbbi idõben legalább tíz olyan anyagot tettek le az asztalra, amelyek minõségileg a Metallica csúcslemezeivel közel azonos rangúak, és talán ezért is gondolták Hetfieldék, hogy most megmutatják. Egyvalamit sikerült csak nekik: azt megmutatni, hogy a Metallicával mint releváns, meghatározó zenekarral már nem érdemes számolni.
Vertigo/Universal, 2008
