Paradise Lost (koncert)

  • - vincze -
  • 2008. július 3.

Zene

Nyilvánvaló volt, hogy az egyébként is leszálló ágban lévő Paradise Lost a közelébe sem tud jutni annak a teljesítménynek, amit a Living Colour funkmaffiája nyújtott tavaly épp itt, a Zöld Pardonban, de az ember mindig reménykedik, ha egy olyan zenekarról van szó, amit cirka tizenpár éve szeret.
íp>Paradise Lost Nyilvánvaló volt, hogy az egyébként is leszálló ágban lévõ Paradise Lost a közelébe sem tud jutni annak a teljesítménynek, amit a Living Colour funkmaffiája nyújtott tavaly épp itt, a Zöld Pardonban, de az ember mindig reménykedik, ha egy olyan zenekarról van szó, amit cirka tizenpár éve szeret. Aztán nagyot koppan, amikor leér a Petõfi híd mellé, és szembesül egy olyan hangzással, aminek mindössze három összetevõje van. Szánnivalóan erõtlen gitárok, amelyek nagyjából olyanok, mintha egy zsákba kötözött bullterrier morgását hozná ide a szél úgy Kelenföld környékérõl, penetráns dobok (itt a Paradise Lost mókás kedvû technikusa valószínûleg kipróbálta, hogy Jeff Singer pergõjébõl képes-e olyan rettenetes hordópüfölést csinálni, mint ahogy Lars Ulriché szól a Metallica legutolsó lemezén;egyébként sikerült neki), és minderre fátyolként Nick Holmes erõtlen éneke. Akirõl persze tudjuk, hogy a hõskor mogorva gótmetál-gurgulázását már rég nem tudja hozni (nem is értem, miért erõltetik még mindig az As I Die-t), a Paradise Lostilag középkornak számító Icon/Draconian Times-éra érces, kicsit egy nyersebb James Hetfieldre emlékeztetõ, de már tiszta énekhangját szintén nem, az viszont új információ volt, hogy az újabb albumok visszafogott énektémái sem mennek neki (ezen az estén). Innentõl kezdve pedig már nem is akkora baj, hogy a setlist jórészt a papírforma szerint mûködött (néhány régi dal a hínárhajúaknak, sok új a tavalyi lemezrõl, hogy megvegyék, a többirõl meg egy-egy mutatóba), mert az egyedüli meglepetésként elõvett metálos Pity The Sadness éppolyan erõtlen volt, mint az egész koncert. Az pedig keveset segít a dolgon, hogy a két fõnök, Holmes és Greg Mackintosh gitáros a csapat rövidhajas-selyeminges korszaka után most pontosan úgy néz ki, mint 1995-ben, amikor még jó zenekar voltak.

- vincze -

Zöld Pardon, június 25.

**

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.