Paradise Lost (koncert)

  • - vincze -
  • 2008. július 3.

Zene

Nyilvánvaló volt, hogy az egyébként is leszálló ágban lévő Paradise Lost a közelébe sem tud jutni annak a teljesítménynek, amit a Living Colour funkmaffiája nyújtott tavaly épp itt, a Zöld Pardonban, de az ember mindig reménykedik, ha egy olyan zenekarról van szó, amit cirka tizenpár éve szeret.
íp>Paradise Lost Nyilvánvaló volt, hogy az egyébként is leszálló ágban lévõ Paradise Lost a közelébe sem tud jutni annak a teljesítménynek, amit a Living Colour funkmaffiája nyújtott tavaly épp itt, a Zöld Pardonban, de az ember mindig reménykedik, ha egy olyan zenekarról van szó, amit cirka tizenpár éve szeret. Aztán nagyot koppan, amikor leér a Petõfi híd mellé, és szembesül egy olyan hangzással, aminek mindössze három összetevõje van. Szánnivalóan erõtlen gitárok, amelyek nagyjából olyanok, mintha egy zsákba kötözött bullterrier morgását hozná ide a szél úgy Kelenföld környékérõl, penetráns dobok (itt a Paradise Lost mókás kedvû technikusa valószínûleg kipróbálta, hogy Jeff Singer pergõjébõl képes-e olyan rettenetes hordópüfölést csinálni, mint ahogy Lars Ulriché szól a Metallica legutolsó lemezén;egyébként sikerült neki), és minderre fátyolként Nick Holmes erõtlen éneke. Akirõl persze tudjuk, hogy a hõskor mogorva gótmetál-gurgulázását már rég nem tudja hozni (nem is értem, miért erõltetik még mindig az As I Die-t), a Paradise Lostilag középkornak számító Icon/Draconian Times-éra érces, kicsit egy nyersebb James Hetfieldre emlékeztetõ, de már tiszta énekhangját szintén nem, az viszont új információ volt, hogy az újabb albumok visszafogott énektémái sem mennek neki (ezen az estén). Innentõl kezdve pedig már nem is akkora baj, hogy a setlist jórészt a papírforma szerint mûködött (néhány régi dal a hínárhajúaknak, sok új a tavalyi lemezrõl, hogy megvegyék, a többirõl meg egy-egy mutatóba), mert az egyedüli meglepetésként elõvett metálos Pity The Sadness éppolyan erõtlen volt, mint az egész koncert. Az pedig keveset segít a dolgon, hogy a két fõnök, Holmes és Greg Mackintosh gitáros a csapat rövidhajas-selyeminges korszaka után most pontosan úgy néz ki, mint 1995-ben, amikor még jó zenekar voltak.

- vincze -

Zöld Pardon, június 25.

**

Figyelmébe ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.