A péntek volt a sziget punknapja, mégsem láttam egyetlen olyan arcot sem, amilyet korábban el tudtam volna képzelni egy Sex Pistols-koncerten. Még a pár hónappal ezelőtt az A38-on játszó UK Subsra is több fura arc gyűlt össze, pedig az is kőkemény nosztalgiabuli volt, itt biztos kamuflálódtak a fák között, vagy szigorúan csak az URH alatt szivárogtak be a helyszínre, hogy aztán gyorsan el is foglalják az első sorokat a Die €rzte - Sex Pistols kettős koncertje alatt. Egyetlenegy lila hajkoronával találkoztam kora délután, az is inkább joviális volt, mint polgárpukkasztó. A Die €rzte nagy kedvenc, de nem voltam képes rávenni magam, hogy kikászálódjak a színpad mögül hatodjára megnézni őket (az asztaltársaság fintorog, hiába próbálom bizonygatni, hogy a vége felé játszott Schrei Nach Liebe zseniális szám), a Sex Pistolst viszont muszáj. Nincs is hiba, azon túl, hogy annyira megtelt rájuk a nagyrét, hogy semmit nem lehet látni belőlük, csak a kivetítőn Johnny Rotten diabolikus vigyorait és néha Steve Jones fehér pólóját, meg persze az emblematikus hófehér Gibson Les Pault. Az olyan triviális közhelyeken kívül pedig, mint Sid Vicious emlegetése, meg hogy a Never Mind The Bollocks tényleg király lemez, nem nagyon lehet semmit elmondani a Sex Pistolsról. Talán még annyit, hogy kimondottan jól zenélnek - ezt a pár akkordos, jórészt középtempós punkot is el lehet nagyon rontani, de itt nincs gond: amennyire fazontalan figura Glen Matlock basszusgitáros és Paul Crook dobos, annyira hibátlanul játszanak, Lydon/Rotten pedig még mindig olyan tökéletesen hozza az odamondogatós punkparaszt attitűdjét, ráadásul úgy, hogy éppen csak kicsit válik önmaga paródiájává, hogy tökéletesen eladja a koncertet, ami ez esetben sokkal több volt tisztes helytállásnál.
Utána Danko Jones a Converse Wan2 sátorban. Ennek körülbelül akkora jelentősége volt itt, mint három évvel ezelőtt a Turbonegro/Hellacopters duónak, és noha azt terveztem, hogy első sor és sikonyálás, a végén mégis öregemberesen nézem a keverőpult mögül, annyira tele van a sátor. A Danko Jones briliáns mivolta pedig pont abban rejlik, hogy még úgy is elsöprőek, hogy a látómezőm felét eltakarja az emelvény meg a keverőpulton matató pali széles háta, aki egyébként megdolgozott a pénzéért, mert ilyen hangzás eddig nemnagyon volt a Szigeten. A Danko Jonest úgy kell elképzelni élőben, hogy a briliánsan teljesítő ritmusszekció előtt ott énekel-gitározik a zenekar nevét adó alacsony és vékony, kreol bőrű kanadai figura, aki a színpadon persze kétméteres rock'n'roll istenné avanzsálódik, a zene pedig annyira minimál, amennyire csak lehet. Gitárszóló nagyon kevés van, maguk a riffek pedig olyan virtigli rock'n'roll toposzok, hogy mindegyik gond nélkül odaférne a This Is Spinal Tap filmzenelemezére, de a Danko így sem avétos, köszönhetően annak az intenzitásnak, amit trióként nagyon kevesen tudnak, és persze annak, hogy egy véregyszerű, kétperces minimáldalba is képesek olyan refrént helyezni, amit aztán a csontig megtelt Converse sátor egy emberként ismétel, és nemcsak a nagyon részeg németek, hanem az olyanok is, akiket a szégyenérzetük egy sötét sarokba szólít, nehogy nyilvánosság előtt lássa őket valaki léggitározni és önfeledten vigyorogni. A zenekar hitelességét meg az az utolsók közt eljátszott szám bizonyítja legjobban, ahol a jammelős középrészben Mr. Danko Jones krisztusi pózban ajánlotta a koncertet Dimebag Darell, Cliff Burton és még jó pár eltávozott rocklegenda emlékére, és ez alatt a pár perc alatt sem jutott az eszembe egyszer sem Pataky Attila neve.
Nagyszínpad, valamint Converse Wan2 Sátor, augusztus 15.
