A koncertet nézve aztán igazából az ütött szöget a fejembe, hogy hogyan bírta egyáltalán eddig ez a zenekar, ahol az egyetlen karizmatikusabb figura az énekes Lauri Ylönen, de még õ is gyenge színpadi jelenség a hasonló adottságú Ville Valóhoz képest (Wayne Husseyval vagy Valorral meg inkább ne is hasonlítsuk össze, mert abból nagyon rosszul jönne ki szegény), arról nem is beszélve, hogy énekhang tekintetében is erõsen jellegtelen. Innentõl kezdve pedig nem lehet csodálkozni, hogy a Rasmus koncertje pontosan annyira volt izgalmas, mint egy szelet zsírosdeszka: milliméterre kiszámolt, középszerû dalok sorakoztak egymás után, különösebb lelkesedés nélkül, bár profin eljátszva. Nem csodálom, hogy Desmond Child - az új dalok tanúsága szerint - nem tudott mit kezdeni ezzel a brigáddal, hiszen amíg egy Aerosmithben vagy egy Bon Joviban minimum két tehetséges figura van, addig a Rasmusban csak a többiek szürkesége emeli ki valamennyire Ylönent, ami azért nagyon kevés az üdvösséghez.
Dürer-kert, február 18.
**
