Ács Pál

Az ókori etruszkok szerint a hetvenéves emberek már nem folyamodhatnak kéréssel az istenekhez, a nyolcvannégy éven felülieknek pedig egyáltalán nem küldenek jeleket az égiek. Szilágyi János György ókortudós, a görög és római művészet és irodalom világszerte elismert kutatója maholnap kilencvennégy éves lesz.

A brit újságíró Mátyás királyról szóló könyve féltudományos uralkodó-életrajz. Sem hibái, sem erényei nem függetlenek attól a felszínes alkotásmódtól, amelyet "kreatív írásnak" neveznek. Ez Woody Allen módszere:

Dúlnak az indulatok, nagy a zűrzavar a Kossuth téri József Attila-szobor tervbe vett eltávolítása körül.

- Jaj, mily ösztövér a vastagság - szólt Esti Kornél, mikor egy mennybéli könyvesboltban belelapozott az Esti Kornél című könyv 850 oldalas kritikai kiadásába. - 250 lap tűrhető szöveg, a többi merő szalmacséplés a novellák "válfajairól" és "hatásairól". Mindig viszolyogtam attól az unalmas és vizenyős szamárságtól, melyet általában irodalomtudománynak neveznek. Kétségbeestem annak az elképzelésétől, hogy ez a butaság nemzedékről nemzedékre száll, az idők végezetéig, mint valami örökletes átok. - Hó! - kiáltott rá Kosztolányi a polc túloldaláról -, a mi felfogásunk homlokegyenest ellenkezik. Én imádom a népemet, nyelvemet, az olvasók pedig engem, te meg mindent lesajnálsz. - Öregszel - kötekedett Esti. - Kosztolányi lehajtotta a fejét, és igyekezett a könyv borítóján lévő képhez hasonlítani. - Látod, mit írnak itt rólad a 673. lapon - folytatta Esti - "Kosztolányi Dezső halálával életműve lezárult". A tiedé, öregem, csakis a tiedé. Én nem öregszem. Nem tudok. - Nézd, ez egy editio maior, kiadás- és recepciótörténettel, tárgyi magyarázatokkal - szólt Kosztolányi. Te irigykedsz. Ezt a 600 oldalt sajnálod tőlem. - Sajnálja a fene, ha úgy is lenne, magamtól sajnálnám - legyintett rá Esti.

Mindig hajlamosak vagyunk úgy tekinteni az európai reneszánszra, mint az emberiség egyik aranykorára. Megvalósult álomként merül fel a képzeletben ez az időszak, amely egy még régebbi aranykor, a görög-római antikvitás bűvöletében élt, és zseniális művészetében mintegy újjászülte. Ha a reneszánszra gondolunk, varázsütésre oszlani látszik szemünk előtt a homály, terjed a fény, amelynek sugarában Botticelli légies alakjai lépdelnek. Hasonlóképpen szoktuk elképzelni a magyar reneszánsz korszakát is. Mátyás király dicsőséges uralkodásán elmerengve megdobban a szívünk: mégiscsak volt egy kor, amidőn kövér legelőinken kövér tulkok legeltek, arany kalászt ringatott a Duna menti róna, teli volt kinccsel az államkassza és - mellesleg - Bécs is Budához tartozott.

Ilyen sem volt még, hogy magyar költő évtizedek (negyven év) múltán elővegye egykori verskötetét, és annak minden egyes darabját kommentálja; mégpedig úgy, hogy a hajdani költeményekhez új keletű verspárokat asszociál: régi és új kompozíció szembefordításából alkot még újabbat. Márpedig szó szerint ez történt meg Tandori Dezső legutóbbi verseskönyvében. A valaha becsukott mű újra kinyílt, majd ismét bezárult. Bal felől az 1968-as Töredék Hamletnek című kötet versei sorakoznak megannyi költői kérdésként, jobb felől pedig a 2008-ban aktuális válaszok olvashatók. Az ómega s az alfa - mondhatnánk, idézve az egyik vers címét.

"Rilke-verseket olvasott fel nekünk Nemes Nagy Ágnes, és... és... és. Láttam a tulipáncsokrot, ha nem is 'azt'. A fákat a Vérmezőn. A több emeletnyi árnyakat este. [...] Mindent, ami kellett, hogy elinduljak" - írja Tandori Dezső a 2000-ben megjelent Költészetregényben. Vajon milyen volt az a Kékgolyó utcai költőiskola, amelynek ilyenforma létét és szükségességét Nemes Nagy Ágnes kétségbe vonta ugyan, de ahova mégis lankadatlanul eljártak az íróbarátok: Ottlik Géza, Mészöly Miklós, Kálnoky László, és a volt gimnáziumi tanítványok is, köztük Tandori Dezső. Mit lehetett ott megtanulni? Azt nyilván nem, hogy miként kell verset írni. Azt viszont talán igen, hogy hogyan nem lehet vagy legalábbis nem érdemes.