- Zsidó gyerekek - mondta apám rekedt és nedves melegséggel a hangjában és a kezében. Nem mertem megkérdezni tőle, mire gondol: hogy vajon amikor ő még Munkácson élt, ugyanilyen volt-e, és ha igen, akkor később miért lett más, de ha nem volt ilyen, akkor miért szorította meg a kezem? Ezekről a kérdésekről apámmal egyáltalán nem lehetett beszélni, minderről csakis hallgatni szabadott. Azért is vettem a kezembe most Komoróczy Gézának a magyarországi zsidók történetét elbeszélő - a szavak mindkét értelmében súlyos és monumentális - monográfiáját, mert még mindig keresem a válaszokat ezekre a kérdésekre. 2500 oldal elolvasása után, be- és kifolyatva agyamon a milliónyi nevet, adatot és hasznos ismeretet, még nyomasztóbban vetődnek fel bennem a régi kérdések, de most már legalább feltehetem ezeket, ha másnak nem is, akkor az asztalra nehezülő köteteknek.
Gyűlölet vagy vonzódás?
A történelemkönyv akkor jó, ha kimerítően szól tárgyáról, módszeresen "mondja fel" a történelmet. A zsidók története Magyarországon I-II. ilyen könyv. Mégis - noha megvan benne a "harag és részrehajlás nélküliség" - nem tudja és nem is akarja megkerülni a zsidók iránti gyűlölet és vonzódás örök ellentétét, a magyar történelem ezeréves "vagy-vagy"-át. Komoróczy tiszta vizet önt a pohárba, világosan és egyértelműen megírja, hogy az évszázadok során ki hányadán állt nálunk a zsidókkal - mindig kitekintve az európai kontextusra.
A faji alapú gyűlölködés gondolkodásmódja nálunk a 19. század második felében alakította ki invenciózus (Csurka István után is eleven) szókincsét, a "keresztény" jelző ekkor kapott zsidóellenes élt, ekkor keletkezett például a népszerű "patkány"-metafora is. Ekkor alakult meg az Antiszemita Párt, ekkor zajlott a magyar közgondolkodást alapjaiban megrázó tiszaeszlári vérvádper. Mégis, a modern kori antiszemitizmus szövetébe mélyen beleágyazódtak a régi korok zsidóellenes magatartásmintái - ezeket vizsgálja a könyv első kötete. Jogfosztottságuk révén kényszerültek rá a zsidók, hogy vándorkereskedelemmel és olyan pénzügyletekkel foglalkozzanak, amelyek a keresztények számára tilalmasak voltak. A "zsidó" szó sokszor nem is vallást vagy népet, hanem foglalkozást, az uzsorás vagy kereskedő mesterséget jelentette. Minden gazdasági természetű bajért, amit a rossz kormányzás okozott - például a pénz romlásáért - őket hibáztatták. (Ez ismétlődött meg az I. világháború után, amikor a Kommünért és Trianonért egyaránt a zsidókat okolták.) Törvényben "törölték" követeléseiket és elkobozták vagyonukat - ez volt a végtörlesztés régi formája. (Brutálisan újították föl ezt a gyakorlatot a 20. századi zsidótörvények, a keresztény haszonlesők, ún. "aladárok" kezére juttatva a zsidók üzleteit.) Kiűzte őket az országból Nagy Lajos király, elkergették őket Sopronból, Nagyszombatból, Pozsonyból. A magyar városok német polgárai, majd Thököly, Rákóczi kurucai lelkesen verték, gyilkolták a zsidókat. Rendszeresen kifosztották a budai, pozsonyi, pesti zsidó negyedeket, meggyalázták a zsinagógákat. A korai középkortól fogva istengyilkossággal, ostyagyalázással, kútmérgezéssel, rituális gyermekgyilkossággal vádolták őket. Az 1529-es, hírhedt bazini vérvád nyomán húsz-egynéhányukat elégették, köztük terhes asszonyokat is. Hitetlennek, idegennek tekintették őket, minden módon gátolva beilleszkedésüket - és ugyanezért az idegenségért kellett szenvedniük. Abszurd logika. A zsidóellenességben az ok és az okozat elve mindig visszájára fordult.
Felmerülhet: ha így volt (márpedig így volt), hogyan maradtak meg mégis a zsidók Magyarországon? Miért nem vándoroltak ki, miért nem olvadtak-pusztultak el? Erre a naiv kérdésre nem adhat választ a könyv, csupán leírja, regisztrálja a tényt: a zsidók az Árpád-házi királyok óta megtelepültek az országban, fontos szerepük volt a gazdasági életben a török hódoltság idején is, majd a 18. századtól fogva egyre gyarapodó lélekszámú, virágzó közösségeik alakultak ki mindenfelé. IV. Bélával kezdve királyaink folytonosan megújították privilégiumaikat, nélkülözhetetlenek voltak a pénzgazdálkodásban, védték és megbecsülték őket az uralkodók és az erdélyi fejedelmek, majd a főurak is, például a buzgó katolikus Esterházy Pál. A török kiűzése Magyarországról elképzelhetetlen lett volna a milliárdos hadiszállító, Samuel Oppenheim pénze nélkül. Azon túl, hogy szükség volt rájuk a gazdaságban, sok keresztényben érzékelhető vonzódás, már-már rokonszenv mutatkozott irányukban. A reneszánsz korban a héber Bibliát tanulmányozó humanisták és reformátorok nyitottak voltak a zsidó kultúra és hagyomány felé. A reformáció egyik radikális ágát képező székely szombatosság osztozott a zsidók sorsában - egészen az auschwitzi gázkamrákig. Katolikus papok, protestáns lelkészek, később pedig a magyar politikai elit is egyre nagyobb érdeklődést mutatott a zsidók egyenjogúsítása iránt. Ha Bessenyei, Berzsenyi vagy Széchenyi viszolygott is tőlük, Vörösmarty, Petőfi, Jókai, Mikszáth rokonszenvezett velük, Eötvös Károly megvédte őket a tiszaeszlári "nagy perben", sok író, köztük Móricz és Babits, tiltakozott a horthysta zsidótörvények ellen. Mindig voltak és vannak "igaz emberek", zsidók és nem zsidók közt egyaránt. A zsidó hagyomány szerint ők a világ fenntartói.
Elzárkózás vagy "egybeforradás"?
Amikor I. Szulejmán szultán 1526-ban elfoglalta Budát, a város zsidó lakosságának jó részét hajóra rakta és áttelepítette birodalmába. A német nyelvű (askenázi), budai zsidók kénytelenek voltak együtt élni a Törökországban többségben lévő spanyol nyelvű (szefárdi) hittestvéreikkel. A Komoróczy által feldolgozott héber levéltári források szerint csakhamar elmérgesedő konfliktus alakult ki a befogadók és az újonnan jöttek közt, mivel nem ismerték el egymás szokásait. Hasonlóképpen osztotta meg a magyar zsidóságot az 1782-ben kitört "kecsege-pör": a pikkelytelen hal a szefárdik szerint kóser, az askenázik szerint nem. A viszály óriási hullámokat vetett, mert a megengedők mellett felsorakoztak a felvilágosult szellemű újítók, a tiltók mögött pedig a konzervatívok. Innentől nem volt megállás, nem volt béke. A később ortodoxnak és neológnak nevezett irányzatok harca a kiegyezés után teljes szakításhoz vezetett, a két fél hívei nem érintkeztek egymással. Az újítók zsidó vallású magyaroknak tekintették magukat, akiknek ősei ott voltak Árpád vezér honfoglalói közt, büszkén vállalták a magyarsággal való "nemzeti egybeforradást". A zseniális reformer, Löw Lipót rabbi Magyar Zsinagóga címmel indított kérészéletű folyóirata már 1847-ben botránykőnek számított az óhitűek szemében. Az "ősi" szokásokhoz mereven ragaszkodó, a világtól elzárkózó ortodoxia árulóknak, eretnekeknek, tisztátalanoknak tartotta az újhitűeket. Szellemesen mutat rá Komoróczy, hogy az ortodoxia is újítás volt, hiszen tagadta a szokásrend folytonos változását. A liberális magyar politika szívesen támogatta az újítókat, hiszen a zsidóknak nem voltak területi igényeik, emancipációjuk a magyarok számarányát növelte. A megosztottság mégis végzetesnek bizonyult, érthető, hogy Komoróczy finom távoltartással taglalja a viszálykodást. Az asszimilált neológ zsidóság sokszor még az antiszemitáknál is jobban gyűlölte az ortodoxok táborát erősítő keleti, kaftános, fokhagymaszagú hitsorsosait, akiknek tragédiájában - természetesen - 1944-ben nekik is osztozniuk kellett.
Menni vagy maradni?
Közismert haszid anekdota szerint a menyegzői meghívókban a vendégeket Jeruzsálembe invitálták, hozzátéve, hogy "ha a Messiás addig nem jönne el, az esküvőt Berdicsevben tartjuk". A jeruzsálemi templom lerombolása (i. sz. 70.) óta diaszpórában, "fogságban" élő zsidók szemében Izrael földje és Jeruzsálem elválaszthatatlan volt az idők végén megjelenő szabadító, a Messiás fogalmától. A 17. századi álmessiás Sabbetaj Cvinek Magyarországon is sok híve akadt. Keresztény apokaliptikus jóslatokra is támaszkodva 1666-ra hirdette meg a messiási kor eljövetelét, és eltörölte, sőt "visszájára fordította" a Tóra előírásait, például nyíltan kimondta a tilalmas Isten nevet. Vállalkozása kudarcba fulladt ugyan, de hívei még évszázadok múltán is úgy hitték, él, és hamarosan megmenti övéit.
Talán egy népben sem lángolt olyan olthatatlan tűzzel a szabadságvágy, mint a zsidókban. Egy 18. századi haszid rabbi Nagykállóban, héber-magyar keveréknyelven írt énekében a magyar folklórt felhasználva adott hangot messiási várakozásának: "Szól a kakas már, majd megvirrad már, / Zöld erdőbe, sík mezőbe sétál egy madár". Az újítók, Moses Mendelssohn követői a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméjében vélték fölismerni a Messiást. Az ó- és újhitű zsidóság mellett a 19. század végén megerősödött és politikai mozgalommá vált egy másik irányzat is, amely kézzelfogható valósággá változtatta a Jeruzsálem utáni vágyakozást, és önálló nemzetként definiálta a zsidóságot. Noha az alapító Herzl Tivadar magyar volt, a cionizmus sohasem vált igazán népszerűvé Magyarországon. A zsidó identitásukat felvállaló magyar értelmiségiek még a vészkorszak előestéjén is egyaránt hűek akartak maradni hazájukhoz és zsidóságukhoz. Reménykedtek, de a várt csoda elmaradt. A soa és a történelem hozta úgy, hogy ma már valóban Izrael földjén van a zsidók legfőbb támasza, azoké is, akik nem ott élnek.
A magyarországi zsidóság fogalmának körülírásában Komoróczy Géza kulcsfogalma a zsidó élet: zsidó az, aki bárhol, bármikor zsidóként él. Elismeri a zsidó élet sokféleségét, de csak egyetlen - jóllehet nagyon tágas - folyamatosan létező összetartozás részeként. Ezen elgondolás szerint a zsidók története, a magyarországiaké is, egyetlen történet.
Megértem és értékelem Komoróczy szempontjait, a történeti valóság azonban alighanem ennél sokkal összetettebb. Hogyan is lehetne egységes egy folyton elűzött és a szélrózsa minden irányából érkező, majd szétfutó, nyelvében, etnikumában, hitében sokféleképp különböző nép? Nem arról van szó inkább, hogy az európai civilizáció kezdetektől fogva megtartott (vagy kitermelt?) magából egy különös, szabad létformát, amelytől visszariadt, nem ismerte el sajátjaként, de amelyhez örökösen - még antiszemitizmusában is - viszonyította magát? A keresztény Európa és a zsidóság egymástól különböző, de egymást mindig feltételező fogalmak. A zsidó élet vállalásához mindenkor nagy bátorság kellett. Ma már világos számomra, hogy apám - hiába született zsidónak Munkácson - nem volt zsidó. (Nem véletlen, hogy a zsidóságba betérőket mindig igyekeznek lebeszélni szándékukról.) Ezt a bátorságot végső soron a szabadság akarása táplálja. A politika vagy a történelemformálás eszközeivel lehet egységes nemzetet faragni a zsidóságból is, ezzel azonban alighanem éppen azon esik csorba, ami a lényege: a szabadságon.
Kalligram, 2012, 1230 + 1213 oldal, 14 000 Ft
