Bergman az 1970-es években már túl volt sikerei csúcsán. Korábbi remekművei, különösen a Trilógia és a Persona sokakat meggyőztek arról, hogy a svéd filmrendező szinte minden kortársánál intenzívebben vizsgálta az emberi lélek mély rétegeit.
„Jó ember maga, Anton Pavlovics” – fordult Tolsztoj Csehovhoz, és hozzátette: „De a darabjai mégiscsak rosszak! Ha egy részeg felcser fekszik a díványon, és odakint esik az eső, ez magánál már dráma, Sztanyiszlavszkij szerint meg hangulat.”
Az idős Günter Grass – aki szinte teljes életművét a vészterhes 20. századi német múlttal való szembenézésnek szentelte – belepillantott a tükörbe. Egy 17 éves, pattanásos kamasz tekintett vissza rá. A fiú a Wehrmacht elit alakulatának, a Waffen SS-nek az uniformisát viselte, gallérján a baljós kettős rúnával. Erről a fiúról Grass hatvan éven át nem beszélt.
Camus 1956 tavaszán jelentette meg A bukás című kisprózáját. A könyv gyors sikert aratott, egyúttal megdöbbenést keltett a francia értelmiség köreiben. Maga az író is meglepődve tekintett új művére, mivel az nemigen hasonlított semmire sem, amit korábban írt.
Banánköztársaság – ezt a szót jobbára csak átvitt értelemben használjuk az eltorzult gazdasági-társadalmi berendezkedésű, nagyhatalmi érdekek hálójában vergődő országocskákra, alig gondolva azokra a kicsiny közép-amerikai államokra, amelyek tényleg szinte kizárólag a banánexportjukból tartják fenn magukat.
Két fényképet nézegetek. Az egyik a fiatalos, sikeres Mezopotámia-kutató Komoróczy Gézát mutatja 1979-ben, Az ókori Kelet című tévésorozat forgatása közben. Szúrós tekintettel néz, állát sötét, „asszír stílusú” szakáll borítja. A másik Hargittai István kémikus és tudománytörténész 2020-as, kitűnő portréfotója az új beszélgetőkönyv borítóján.
Jorge Luis Borges, minden idők legnagyobb hatású argentin írója a tangót tartotta az „argentin lélek” legmarkánsabb megnyilvánulásának. De tényleg a késforgató strici lenne az argentin nemzeti hős mintaképe?
Borgest, minden idők legnagyobb hatású argentin íróját nemcsak a posztmodern mágikus realizmus megalapozójaként, A bábeli könyvtár szerzőjeként, hanem Ástor Piazzolla alkotótársaként, tangószövegek költőjeként is ismeri a világ.
„Helló, Bergman. A gyakorlati kérdéseket hagyd másra. Te csak foglalkozz azzal, amit te hozol létre, semmi mással. Mégpedig most. És ne szomorkodj, és ne félj” – így szólítja meg önmagát Ingmar Bergman hat évtizeden át vezetett Munkanaplójában, amelynek az 1955 és 1974 közötti időszakot felölelő első része immár magyarul is olvasható.
„Ha a náci párté lesz a parlamenti többség, ez a választás lesz az utolsó a következő tíz évben, és talán a következő száz évben is” – kalapozott Hermann Göring 1933 februárjában kampánytámogatásért a 24 legnagyobb német iparmágnásnál. A gyárosok rezzenetlen arccal járultak Hitler kasszájához. „A korrupció kitörölhetetlen tétel a nagyvállalatok költségvetésében” – így kezdődik a Napirend.
