A képzeletbeli beszélgetésben mindkét félnek igaza van. A Kosztolányi kritikai kiadás legújabb kötete valóban nagyszabású, fontos és gondos, egyes vonatkozásaiban kiemelkedő tudományos teljesítmény - egyszersmind túlméretezett, kissé egyenetlen, átgondolatlan és összehangolatlan kompozíció. Fontos, mivel a magyar irodalom egyik legjobb könyvének alapos, a változatokat is közlő szövegkiadását tartalmazza. Sajnos a szerkesztők nem tudtak egyetértésre jutni abban, hogy mely Kosztolányi-szövegek tartozzanak bele az Esti Kornél című könyvbe. A jelen kiadás csak az 1933-ban megjelent, 18 darabból összeszerkesztett Esti-kötetet tartalmazza - az 1936-os Tengerszemben kiadott Esti Kornél kalandjai című ciklust nem. Ez döntés kérdése. Ám úgy tűnik fel, hogy Veres András, a kötet főszerkesztője ezzel az elvvel nemigen tud azonosulni, és a két Esti-korpuszt egy kétrészes, 17-17 történetet tartalmazó, egységes könyvnek fogja fel, amelynek közös bevezetője az Esti Kornél "leleplezéséről" szóló első fejezet. Mindenesetre furcsa, hogy Veres nagyszabású kötetzáró befogadástörténeti összefoglalója nem pontosan arról a könyvről szól, amelyet a kiadás tartalmaz.
Gondos munkát végeztek a közreadók, mivel teljes alapossággal feltárták a mű szövegtörténetét. A szöveggondozó textológus Tóth-Czifra Júliának - kéziratok szűkében - elsősorban a folyóiratközlésekre kellett hagyatkoznia. Az Esti Kornél valamennyi fejezete már az 1933-as kötetközlés előtt megjelent újságokban, folyóiratokban, de könyvének összeállításakor a szerző jelentős módosításokat hajtott végre ezeken az egyébként is változatos szövegelőzményeken. A kritikai kiadás kiemelkedő újdonsága, hogy pontosan és plasztikusan megjeleníti azt a folyamatot, melynek során az Esti-"novellákból" egységes könyv lett. Persze nem "holmi bárgyú mesével" összecsirizelt regényféleség - ahogy ezt maga Esti Kornél kifejti -, hanem a magyar prózát megújító, egyedi műfajú epikus alkotás. Jól nyomon követhetők a javítások - nagyrészt kihagyások, húzások és szövegközi átemelések -, az írói műhelymunka fázisai. Igaza van a szövegkiadónak, hogy a folyóiratközlésekből szinte összeállítható az Esti Kornél "virtuális kézirata". Kár, hogy a textológiai apparátus nem különíti el ezeket a nagy poétikai jelentőségű szövegváltozatokat az apró-cseprő - jobbára helyesírásbeli - egyéb eltérésektől. (Ebben példaként szolgálhatott volna a József Attila-versek kritikai kiadása, melyet a magyar textológia legnagyobb mestere, Stoll Béla rendezett sajtó alá.) Ha így járt volna el a szövegkiadó, talán elkerülhette volna a fölösleges ismétléseket. A lap alján ömlesztve közölt szövegtani tanulságokat ugyanis terjedelmes értekezések taglalják, melyekben sokszor ugyanazok a megállapítások többször is olvashatók. Olybá tűnik, mintha a szerző-szerkesztők nem ismernék elég alaposan egymás fejezeteit. Mindazonáltal roppant hasznosak a szövegek leszármazását fejezetenként nyomon kísérő leírások. Ám itt is találhatók különös félreértések. A sajtó alá rendező szerint a "kötet leglényegesebb módosítása" az Esti pártfogását kereső özvegy történetének lezárása: "itt Esti, minden korábbi forrással ellentétben, csak rángatja az özvegyet, de nem üti arcul". Zavarban vagyunk, nem értjük: akkor megüti vagy nem üti? A fejezet alcíme szerint bizony "kénytelen megverni őt". Kosztolányi tehát azzal a mozdulattal, amellyel kihúzta szövegéből a pofont, bele is írta a fejezet címébe. Ez is a "hiány retorikájához" tartozik, amiről oly sokat írtak már az Esti Kornél-értelmezők.
A kritikai kiadás főszövege betűhűen követi az 1933-as kötetkiadást. Ez voltaképp helyes megoldás, megbízható szöveget kínál, noha tudjuk, hogy a régi kiadók (is) elég mélyen belenyúltak a szerzői kéziratokba. A túlzott pontosság azonban olykor félrevihet. Nemcsak a sajtóhibákat, hanem az írói tévesztéseket is következetesen javítani kellett volna. Például Esti aligha mondhatja azt idegesítő írótársának, Ürögi Daninak, hogy "Örülj, hogy itt vagy" - annál is inkább, mivel a folyóiratokban e helyett az "Örülök, hogy itt vagy" mondat áll. Hasonló eset történt az Esti adriai vonatútját elbeszélő Csók-fejezetben szereplő olasz straniero (idegen) szóval. Ez valamenynyi nyomtatott változatban, sőt az ezúttal kivételesen fennmaradt szerzői kéziratban is hibásan, straneiróként szerepelt, és itt is így maradt. Az elírást természetesen a főszövegben kellett volna kijavítani, nem a tárgyi jegyzetekben. Elfogadhatatlan a felfogás, amely a szerző nyilvánvaló hibáit szentként tiszteli, és megőrzendőnek véli. Problémát okozhat az Esti Kornél jövendő kiadóinak az is, hogy Kosztolányi helyesírása - és a húszas-harmincas évek nyomdatermékeié is - mai szemmel nézve olyan következetlen, mondhatni trehány, hogy ez már-már csorbítja a befogadói élményt. A népszerű kiadások tehát nyilvánvalóan ezentúl is szöveghűek, de nem betűhűek lesznek.
Igazi bravúr a Csók-fejezet ritkaságszámba menő kéziratváltozatának a történeti szövegrétegeket gondosan elkülönítő, ún. "genetikus" elvű sajtó alá rendezése - Józan Ildikó munkája. A legendás zöld tintával megkezdett, majd ceruzával áthúzott, javított, gyorsírással kiegészített, papírszeletekkel megtoldott fogalmazvány valódi filológiai csemege, amely nagyon sokat mond az Esti Kornél alkotástörténetéről. Kiderül, hogy eredetileg terjedelmes prózaműnek szánta Kosztolányi, és csak később alakította Esti-novellává. Sajnos a tárgyi magyarázatok készítői - ezekért a jegyzetekért a kötet alkotói közösen vállalják a felelősséget - nem mindig vették tekintetbe a kézirat tanulságait, pedig kínos tévedésektől óvhatták volna meg magukat. A Csók-fejezet végén felbukkanó olasz hajfodrászt "isteni hisztrió"-nak nevezi Kosztolányi. A szó megfejtése a jegyzetekben (ki tudja, miért?): "itt: legenda". A félreértés akár a kézirat ide vonatkozó (később kihúzott) részének ismeretében is elkerülhető lett volna: az író ott a hisztrió szót előbb művészre javította, majd viszszatért az eredeti változathoz.
A kötet tárgyi jegyzetei - noha sok újdonságot tartalmaznak - összességükben szerények, sokszor szedett-vedettek és hibásak. Az olasz szövegrészek magyarázataiban találni a legtöbb tévedést. Például portamire helyesbítik a szöveg portatemi igealakját, holott az nagyon is helyes, és a Mussolini-korszakra (tehát nem az elbeszélés, hanem az alkotás idejére) jellemző kollektivista magázódási forma volt. Az is roppant mókás, ahogy a jegyzetírók megmagyarázzák Hegelt ("német filozófus" stb.), de azt már nem veszik észre, hogy a csillagos eget és az erkölcsi világrendet egy másik, nem kisebb bölcselő - Kant - kapcsán emlegeti a szerző. Nagyon jók viszont a Nyugat indulását megidéző, Kosztolányi, Karinthy, Somlyó Zoltán és társaik alakmásait megjelenítő kulcsnovella beszélő neveinek megfejtései, ez Bíró-Balogh Tamás munkája - kár, hogy más szövegek esetében még azokat a személyazonosításokat sem érvényesítik a jegyzetek, amelyek egyébként Kosztolányinénak a férjéről szóló könyvében is benne vannak.
Veres András roppant terjedelmű, gazdag és átfogó recepciótörténeti tanulmánya a kötet záróköve. Talán túlontúl nehéz, mindazonáltal jelentős. Az Esti-szakirodalom csaknem négyszáz tételének legfontosabb darabjait szólaltatja meg nagyon invenciózusan, bőségesen kommentált idézetek formájában, értékelő-elemző irodalomtörténeti narratívába rendezve a kritikákat és értekezéseket Németh Andortól Bori Imrén át Németh G. Béláig, Németh Lászlótól Kiss Ferencen át a legújabb Kosztolányi-monográfiát író Szegedy-Maszák Mihályig, a kötet 1933-as megjelenésétől egészen máig. Az Esti Kornél kritikai befogadástörténete önmagán túlmutató jelentőséggel bír, voltaképpeni tárgya nem is annyira a szöveg, mint az ún. "Esti Kornél-jelenség". A tanulmány kitekint az irodalmi hatástörténetre is - például Ottlik Prózájának szívbemarkoló Kosztolányi-fejezetére, valamint Tandori Dezső 2007-es előszó-esszéjére - Esterházy Péter 2010-es Esti című könyvével bezáróan. Veres András gesztusértékű dolgozata hitet tesz a mellett az európai és magyar, hagyománytisztelő és modern irodalmi ízlés mellett, amelyet az Esti Kornél immár emblematikus formában képvisel, és akadálytalan diadalmenetként ábrázolja ennek a nyugatos ízlésformának a 70-es évektől számított közelmúltbeli történetét egészen napjainkig. Irigylésre méltó optimizmus ez. Úgy legyen.
Kritikai kiadás, szerk.: Tóth-Czifra Júlia és Veres András. Kalligram, 2011, 848 oldal, 3400 Ft
