Kosztolányi Dezső Nerójának kritikai kiadása azért érdekes és időszerű, mert - a mű forrásainak és befogadástörténetének feltárásával - új megvilágításba helyezhet egy régi kérdést: mi ez a könyv valójában? A Tanácsköztársaság bukását követő időszak társadalmi parabolája, vagy pszichologizáló művészhistória? És milyen alkat a regénybeli Nero? Elvetemült zsarnok, aki fokozatosan tanul bele az önkény művészetébe, vagy jobb sorsra termett, dilettáns művész, akit kielégíthetetlen sikerkényszere tesz a gyilkolás megszállottjává?
*
A Véres költő hanyatló Rómájának kulisszái határozottan emlékeztetnek a háborúba, forradalomba és ellenforradalomba belefáradt Budapestre. Az 1921-ben keletkezett történelmi regény - lényegét tekintve - elválaszthatatlan a korszak valóságától, a fehérterror eseményeitől, melyek sodrában maga Kosztolányi is politikai végletek közt hánykolódott. Ez az olvasat az iróniát kedveli a könyvben, azt a finom gúnyt, amely a homo aestheticus nézőpontjából értelmezi a diktatúra társadalom-lélektanát. Ebből a szemszögből a zsarnok belső fejlődésénél fontosabb az őt körülvevő emberek viselkedésmódja - egy hitvány kor silány vezérének alantas környezete. Ez a társadalmi miliő az önkényuralom szülőágya.
Az értelmiség suttogva zúgolódik a császár irodalmi ízléstelenségei miatt, csak mostohatestvére, Britannicus veszi védelmébe: "Hagyjátok, gyenge költő." Elsőként őt öleti meg Nero. A hatalomittas nőrokonok - anyja, valamint felesége, Poppaea -, az elvetemült barátok, Seneca, a fásult és letargikus nevelő, az egymást még Nerónál is jobban gyűlölő ellenzéki lázadók egyaránt felelősek a tébolyult császár vérszomjas indulatainak elszabadulásáért. És a nép? "Maga a nép, noha szűkösen élt, nem volt elégedetlen, hiszen az utcán és cirkuszban még ő uralkodott... a köztársaság emléke olyan messze volt, hogy nem is tudta, mi az." Nero színházi fellépéseikor a lefizetett tapsoncok ordítva istenítik a gyenge költeményeit kornyikáló, koturnuson billegő, köpcös kis cézárt. A testőrök "szigorú szemöldökkel tekintettek minden rendetlenkedőre, mintegy ezt kérdezve: talán nem tetszik? Egy-egy vihogás hirtelenül elhalt, mert korbácsütés csattant. A besúgók hegyezték fülüket." Nero gyanakvó, irigy és bosszúálló. Végül már csak a sportversenyek szurkolói közt érzi jól magát. "Kiirtani az egész nemességet - mondta a császár -, csak a nép maradjon." És valóban, mire őt is utoléri a végzet, már szinte mindenkit elpusztít maga körül.
Takács László, a szöveget sajtó alá rendező és a kísérő tanulmányokat író klasszika-filológus hangsúlyosan távol tartja magát a könyv aktualizáló értelmezésétől. Helyes törekvés. A szöveggondozó dolga elsősorban az, hogy kiadja a regény nagy fontosságú - az író szokása szerint toldott-foldott, összevissza firkált - kéziratát (amely fakszimile híján sajnos továbbra is áttekinthetetlenül kusza marad), mellé helyezze a szerző életében megjelent legjobb kiadás szövegét, megszerkessze a kritikai apparátust és a tárgyi jegyzeteket. Mindezt meglehetős precizitással teszi Takács, figyelme még Kosztolányi papírfajtáinak vizsgálatára is kiterjed. Az persze kissé bizarr, hogy a legapróbb sajtó- és ékezethibákat is szövegváltozatként tünteti fel, miközben az író szótévesztéseit, elírásait (pl. Londinium helyett Londonium) olykor még a tárgyi jegyzetekben sem javítja ki. Érdemes lett volna a Nero előszavául szolgáló híres Thomas Mann-levél kétes eredetű, hányaveti fordítását tüzetesen összevetni az eredetivel, esetleg újrafordítani. A mintegy kétszáz lapnyi tárgyi jegyzetekben teljesedik ki igazán a furor philologicus. Az "ismétlés a tudás anyja" elvét szem előtt tartva a kiadás oldalakon keresztül közli újra meg újra Kosztolányi feltételezett antik forrásait (egy hosszú Tacitus-idézetet két egymást követő oldalon is újraolvashatunk), javítja anakronizmusait. Mindent megtudhatunk itt a Nero-kori Rómáról, akár van köze a regényhez, akár nincs, még azt is, hogy az árokparti tövis nem más, mint "a növények hosszabb-rövidebb szúró kinövése". Érdekfeszítő olvasmány, kár, hogy hemzsegnek benne a kínos sajtóhibák, és ez, kritikai kiadásról lévén szó, bizonyos gyanakvásra ad okot a munka egészét illetően.
A kísérő tanulmányokat viszont nem éppen "harag és részrehajlás nélkül" írta meg Takács László. A Nero befogadástörténetét olyan narratívába szervezi, amely hibás, túlhaladott - marxista kívánalmaknak megfelelő - eljárásként tünteti fel a regényben történelmi parabolát látó értelmezői gyakorlatot, és a "művészregény" koncepcióját ítéli korszerűnek. Ebben - mármint a Künstlerroman-elgondolásban - sok az igazság (sajnos). A könyv telis-teli van minden iróniát nélkülöző narcisztikus szenvelgéssel, lehangolóan üres szecessziós allegorizmussal. A regénykompozíció centrumában tényleg az a szentimentális fejezet áll, amelyben Nero megtalálja a meggyilkolt Britannicus - az "igazi" költő - lantját, de mivel dilettáns, nem tudja megszólaltatni: "A lant, majdnem eleven, lelkes hangszer, melyet már egészen belepett a por, gömbölyűen hevert az asztalon és hallgatott." Ez az édeskés gügyögés bizony mindvégig a mű egyik meghatározó szólama marad.
A szövegnek ezt a "szegény kis szimbolista klapec nyöszörgéseire" (Karinthy) emlékeztető vonulatát teszi meg egyetemes rendező elvvé Takács László. Így lesz Neróból nietzschei alak, elvetélt Übermensch, romlott, de szánandó különc, aki leginkább talán Dorian Grayhez hasonlít. Ebben még igaza is lehet a kötet sajtó alá rendezőjének. Téved viszont Takács, amikor saját elgondolását kizárólagos érvénnyel ruházza fel, noha nyilvánvalóan tudja, hogy egy alkotásnak több érvényes olvasata van.
Valószínűleg azért teszi ezt a tanulmányok írója, mert mindenképp le akar számolni azzal a makacs és kiirthatatlan irodalmi hagyománnyal, amely valamiféle kulcsregényt lát a Neróban. Ez is elfogadható, hiszen a mű több is, más is, mint hagyományos értelemben vett kulcsregény. Tagadhatatlan tény viszont, hogy a kortársak jelentős része (beleértve az író feleségét) Szabó Dezső - a keresztény-nemzeti kurzus vezéralakja - elleni támadásként (is) olvasta a Véres költőt. Britannicus és Nero szembenállásában a Kosztolányi és Szabó Dezső közti ádáz sajtóharcot vélték felismerni. Szerintük a regény a gyenge írókból véresszájú politikusokká vedlő cézárokat gúnyolta ki, és Kosztolányi önkritikusan rámutatott a polgári-liberális értelmiség felelősségére, mert hagyta a nyakára nőni a zsarnokokat. Ez a regényértelmezés manapság sokak számára annyira visszatetsző, hogy már-már magát Kosztolányit is mentegetik miatta. Ez a gesztus azonban csak látszólag szól az írónak - valójában behódolás a császárnak.
Szerkesztette: Takács László. Kalligram, 2011, 1264 oldal, 3990 Ft
