Mindig hajlamosak vagyunk úgy tekinteni az európai reneszánszra, mint az emberiség egyik aranykorára. Megvalósult álomként merül fel a képzeletben ez az időszak, amely egy még régebbi aranykor, a görög-római antikvitás bűvöletében élt, és zseniális művészetében mintegy újjászülte. Ha a reneszánszra gondolunk, varázsütésre oszlani látszik szemünk előtt a homály, terjed a fény, amelynek sugarában Botticelli légies alakjai lépdelnek. Hasonlóképpen szoktuk elképzelni a magyar reneszánsz korszakát is. Mátyás király dicsőséges uralkodásán elmerengve megdobban a szívünk: mégiscsak volt egy kor, amidőn kövér legelőinken kövér tulkok legeltek, arany kalászt ringatott a Duna menti róna, teli volt kinccsel az államkassza és - mellesleg - Bécs is Budához tartozott.
Mikó Árpád új művészettörténeti korszak-monográfiája oly módon foglalja össze a magyarországi reneszánsz történetét, hogy egyszersmind józanul szembenéz a reneszánsz fogalmához kapcsolódó makacs illúziókkal. A 2008-as reneszánsz év visszafogott záróakkordjaként is értelmezhető ez a gazdagon illusztrált, igényes kiállítású könyv. Ideje volt leszállni a fellegekből: a sok tekintetben sikeres emlékév reneszánsz délibábok egész sorát vetítette elénk. (Elég itt most a mérvadó szakmai körökben hiteltelennek tartott esztergomi Botticelli-freskók hirtelen "felfedezésére" utalni.) Az eseménysorozat szervezői elfordították a tekintetüket a siralmas jelenről, és a kifényezett múltba merengtek.
Mikó Árpád számos jelentős, a tudományos közvéleményt megmozgató reneszánsz tárgyú művészeti kiállítást rendezett már a Nemzeti Galériában, a legutóbbit éppen 2008-ban, Mátyás király öröksége címmel. Jelen kötetében is a nagy reneszánsz király súlyos, már-már terhes szellemi örökségét igyekszik számba venni. Világosan látja a szerző, hogy a reneszánsz kori magyar művészet kincsei sem mennyiségükben, sem minőségükben nem mérhetők össze az "egyetemes" kultúra értékeivel. A fellengzős összehasonlítások és a kilátástalan versenyfutás helyett "kevésbé romantikus politikai, regionális, felekezeti stb." szempontokat javasol. A számvetés viszont nem azonos a hagyaték elherdálásával.
Reneszánsz legendák
A könyv nem polemikus hangvételű, de határozottan szembefordul mindazokkal a - régi és új - reneszánszértelmezésekkel, amelyek közös vonása a múlt felértékelése és megszépítése. A ma is elevenen szárnyaló romantikus képzelet Mátyás uralkodásának egészét (1458-1490) a reneszánsz művészet virágkoraként idézi meg. Ez azonban egyáltalán nem igaz. Mikó Árpád - aki tanulmányaiban mindig kellő kritikával szemléli a király személyiségét - rámutat arra, hogy az uralkodó hosszú ideig szinte semmi érdeklődést nem mutatott az itáliai eredetű, antikizáló művészet iránt. Az itáliai humanisták és nyomukban az olasz képzőművészek csak akkor érkeztek Budára, amikor a király 1476-ban feleségül vette a nápolyi királylányt, Aragóniai Beatrixet. Ezután viszont Mátyás minden erejével siettette a modernizációt: páratlan gyorsasággal antikizáló, itáliai ízlés szerint alakította át a királyi udvar reprezentációját. Csakhamar Európa-szerte úgy ismerték őt, mint az új művészet legbőkezűbb támogatóját. Jelkép értékű lehet, hogy Leonardo da Vinci a festészetről szóló értekezésében a magyar uralkodót tette meg a festészet és a szobrászat közt folyó elméleti versengés döntőbírájául.
Nagyszabású építkezések folytak a királyi székhelyeken, Budán és Visegrádon. Római minták szerint vésett feliratok, érmek, szobrok, arcképek hirdették a Nagy Sándorhoz és Herkules istenhez vagy éppen Attila hun királyhoz hasonlított király dicsőségét. (A Mátyás-ábrázolások szimbolikájáról Mikó Árpád fontos tanulmányokat közölt már korábban is.) Mindez egekbe emelte Mátyás király tekintélyét a külföld szemében - a hazai környezet azonban nem sokat fogott fel ebből, hiszen ekkortájt még a magyar főurak is jobbára analfabéták voltak. A királyi paloták az idők során teljesen elpusztultak, valós megjelenési formájukról a - mégoly értékes - töredékekből immár nem alkothatunk pontos fogalmat. Éppen ezért megalapozatlanok és megtévesztőek azok az újjáépítési kísérletek, amelyek, úgymond, "eredeti állapotukban" igyekeznek helyreállítani a romba dőlt palotaépületeket. (Kimondatlanul, de elég egyértelműen utal itt a szerző a visegrádi királyi palota tudományosan erősen kifogásolható rekonstrukciójára.)
Reneszánsz stílusok
A 15. századi magyar reneszánsz művészet tehát nem volt oly grandiózus, nem is volt olyan egységes és átfogó stílusirányzat, mint azt gondolni szokás. Szellemiségében nem volt magyar gyökerű, mivel szinte egészében itáliai importból állt. Nem Mátyás trónra jutásakor kezdődött, viszont nem is szakadt meg a nagy király halálakor. A reneszánsz művészet lassacskán köznyelvvé vált, és eközben át is alakult.
Mátyás király öröksége a 16. század során valódi szellemi tőkévé vált, és új értékeket teremtett. Ami ekkor létrejött, nem mindenben hasonlított már az elmúlt korszak csúcsteljesítményeihez. Mikó Árpád sort kerít valamennyi jelentős - jóllehet töredékben maradt, javarészt ásatások során előkerült - szobor, kőfaragvány méltatására; nagy figyelmet szentel a reneszánsz művészeti köznyelv elterjedésének a királyi székhelyeken túl, az ország különböző régióiban, valamint az alacsonyabb rangúak köreiben. Feltűnő, hogy a földrajzi térségek, a felekezeti különbségek, a műfajok, valamint a műalkotások alapanyagai (a kő, a nemesfém, a pergamen, a papír, a textil stb.) eltérő művészi köznyelveket szólaltattak meg. Sokáig a közvetlen itáli-ai hatást mutató reneszánsz stílus számított magyar specifikumnak, később viszont a németes "északi reneszánsz" is éreztette hatását.
Aranykor
Mikó Árpád könyve azt sejteti, hogy nem lehet egységes reneszánsz stílusról beszélni Magyarországon, sokkal inkább stílusokról, konvenciókról, melyeknek csupán gyűjtőneve a reneszánsz. Ez a tanulság akár teljes szkepticizmust is sugallhatna. Akadnak is sokan manapság, akik egyáltalán nem hisznek a reneszánsz "létezésében", szerintük ez a fogalom nem több üres 19. századi francia spekulációnál. Felmerült az a gondolat is, hogy a középkort a 18. századig kellene számítani, egészen a felvilágosodás kezdetéig. A kötet nem kerüli meg ezeket a problémákat, de kérdései semmiképp sem a hagyomány lerombolását, inkább újragondolását, újraértelmezését célozzák meg.
Mikó Árpád elemzései nyomán világossá válik, hogy a reneszánsz stílus útjai szétváltak ugyan, de a tárgyak mégis megőrizték az eredet, a kiindulópont emlékezetét. Virágzott a Mátyás-kultusz a művészetben, nagy keletje volt a hiteles vagy eredetinek vélt Hunyadi-relikviáknak. Nemcsak az épületek egészültek ki új meg új részletekkel, hanem az illuminált kéziratok és az ötvöstárgyak is. A corvinák címereit az új tulajdonosok átfestették. A Mátyás-kálvária (a magyar reneszánsz legnagyszerűbb ötvösműve) különböző korokból való alsó és felső része beszédesen harmonizál egymással. Az úgynevezett "pogánypénzes" kelyhek ókori érmékből alkotnak újkori kompozíciókat. A művészi reneszánsz könyvkötések érzékenyen reflektálnak a művek tartalmára. A tárgyak sokszor maguk teremtik meg a saját hagyományukat, és önmagukat értelmezik.
Joggal vethető fel: lehetséges-e valamiképpen összefogni a magyar reneszánsz textúrájának szétbomló szálait? A válasz - bármily különösen hangzik - rajtunk is áll. Attól is függ, hogy meg akarjuk-e látni a reneszánsz értékeket a régi magyar művészetben. Kicsit hasonló ez a 15-16. századi emberek művészi önszemléletének paradoxonjához. Mátyás udvari történetírója, Bonfini jól tudta, hogy nem a szemmel valóban látható királyi palotát írja le, hanem annak antikká képzelt vágyképét. De mégis ezt kívánta látni, a földi paradicsom képét, a teraszon álló hársfákat, a halk szökőkutakat. Ezt az édenkertet hímezték másfél századdal később a református kehelytakarókra, az ártatlanság aranykorának tarka képeit varázsolták az erdélyi kastélytermek "paradicsomszobáinak" falaira.
A reneszánsz kor alkotói mindannyian egy visszatért aranykor, a visszaálmodott ókor szülötteinek érezték magukat. Nemcsak az számít ugyanis, amit az ember tesz, hanem az is, amit gondol, érez és hisz.
Corvina, 2009, 204 oldal, 4490 Ft
