Az ilyen korú embert - mondja - az istenek egyszerűen elengedik. Vajon mihez kezd Szilágyi ezzel a végtelen szabadsággal? Azt teszi, amihez leginkább kedve van, bejár dolgozni a Szépművészeti Múzeumba, és új könyvet alkot eldugott vagy kiadatlan írásaiból, olyat, amelyből szándéka szerint kirajzolódik egy tudós portréja.
Olyan emberként mutatkozik be a szerző, akinek szilárd meggyőződésévé vált Nietzsche jóslata, mely szerint az ókortudománynak "csak akkor van jövője, ha tárgyán keresztül a maga korát segít jobban megérteni". Tudjuk, hogy ezt az alapelvet mesterének, Kerényi Károlynak, a klasszika-filológia radikális megújítójának műhelyében tette magáévá Szilágyi, aki - következésképpen - őszintén megveti a lerágott csontokon tengődő szellemtelen szakbarbárokat. Velük szemben azt a kutatótípust képviseli, aki az ismeretek elképzelhető teljességét mozgósítva "élő emberként, egy átélt kultúra birtokosaként" viselkedik, amikor a görögökről, a rómaiakról vagy az etruszkokról beszél. Az új Szilágyi-kötet olvasójában talán indokoltan vetődik fel a kérdés: vajon sikerült-e a mesternek saját írói gyakorlatában is érvényesítenie azt a roppant erkölcsi tartást, fölényes szellemet és megkérdőjelezhetetlen minőségelvet, amit mindenki mástól megkövetel? Sikerült-e neki egy-egy antik váza, kancsó, egy törött etruszk bronztükör vagy egy kámea pár szavas görög feliratának minden részletre kiterjedő értelmezése során eljutni a jelenvaló világ létkérdéseihez?
A válaszom - egyenként mérlegre téve a kötet félszáz hosszabb-rövidebb szövegét - határozott igen. A szó átvitt és valós értelmében is mikroszkopikus vizsgálódások szinte mindig útvesztőbe vezetik az olvasót, elveszni mégsem hagyják. A labirintusjárás beavatási szertartás. Zegzugos és körkörös pályákon haladunk egyre beljebb, a probléma középpontjába, ahonnan nehéz küzdelem után, egy sor felismerés Ariadné-fonalán juthatunk vissza a mához, önmagunkhoz, egyebek közt a nemzeti identitás és a globalizáció kérdésköreihez.
Az ókor emlékeinek legaktuálisabb üzenete - ami a kötet számos írásában megfogalmazódik - a nyitottság. A nyílt kultúrák fejlődnek és virágoznak, míg az idegengyűlölő, hagyományaikba zárkózó rendszerek széthullanak. Az olyan államnak, amely következetesen magáévá teszi a hatalom politikáját - hangsúlyozza Szabó Árpád Periklész-könyve nyomán Szilágyi -, külsőleg és belsőleg össze kell omolnia. Nyílt állásfoglalás ez a nacionalizmus gyilkos eszméje ellen, mely a nemzetek pusztulásához vezet. Ezt példázza a görög formák és tartalmak iránt kezdetben oly igen fogékony etruszk vázafestészet tündöklése, majd hanyatlása akkor, amikor a görögséggel való eleven kapcsolatai már elsorvadtak. A nyitott társadalmak előnyeiről beszélnek a "magyar föld" kora vaskori régészeti leletei is. Semmiképp sem véletlen, hogy ezek az ókori emlékek csakis egyetlen helyen, a távoli népeket összekötő borostyánút egyik fontos dunántúli állomásán bukkantak elő a földből - sejteti Szilágyi. Nem képzelhető el tehát kizárólagosan "magyar nemzeti" szempontú régészet, ahogyan nem létezett egységes és egyértelmű "görög" vázafestészet sem. Erről szól a könyv címadó írása is, egy Itáliában előkerült görög kultikus edény mitikus festménydíszrejtélyének megfejtése. A "tenger fölött" futva menekülő alakokban az itáliai gyarmatokon élő görögök önmagukra, eredetükre, az óhaza elhagyására ismerhettek, noha az edény athéni festőjétől ez az értelmezés idegen volt. A műalkotásoknak tehát az ókorban is többféle érvényes olvasatuk létezett. Az antik művészet lényegéhez tartozott a változás, a mozgékonyság. A görögöknek különös képességük volt a hatások gyors befogadására, egyénítésére és megújuló kultúrájuk folytonos kisugárzására.
Az ókori világ változékonyságának felismerése nem rombolhatja le az "örök értékek" létezésébe vetett hitet - ez a könyv másik fontos mondandója, amit főként a kötet irodalmi tanulmányai és a görög- római írók magyar műfordításairól szóló, olykor nagyon kemény hangú vitacikkek sugallnak. Az igazi klasszikusok, Horatius, Catullus értékét nem csorbíthatja sem az értetlenség, sem az érzéketlen fordítás. A halhatatlanság titka persze nem a "nemes egyszerűségben és csendes nagyságban", hanem az átalakulás paradigmatikus mozzanataiban rejtőzik. Ezt sugallja az Andokidész-festő csészéjét elemző finom írás, amely a nevezetes műtárgyat egy művészeti forradalom szülötteként, a görög vázafestészet fekete alakosból vörös alakosba váltásának folyamatában mutatja be. E körbe vonhatók azok az etruszk és görög tárgyú írások is, amelyek az antik túlvilágképzetek művészi ábrázolásait, a "halállal szembeszegezett lét" példázatait választják témául. Alvilágjárás a könyv utolsó, Portrék címet viselő szövegcsoportja is. E csillogó stílusú jellemrajzok hősei - az elmúlt századok nagy magyar ókortudósai - már-már mítoszi alakokká, félistenekké formálódnak. Ahogy Szilágyi ifjúkori barátja, a kötetben sokszor megidézett Devecseri Gábor írja a mulandóság cáfolatául: "A szépség, hogyha már kinyílt, / nem válik barna röggé; / virág, ha egy napig van itt, egy nap van itt örökké". A csípős humorú, szenvedélymentesnek tűnő idős mester egyik legfőbb erénye alighanem a hűség.
Szilágyi János György nem kér jósjeleket, hiszen a múltba néz, de a jövőnek szól. Könyvének élén méltán állhatna - Nietzsche és Kerényi nyomán - ez az ajánlás: "A jövő költőinek".
Gondolat, 2011, 386 oldal, 3800 Ft
