Vízjelek - Tandori Dezső hetvenéves

  • Ács Pál
  • 2008.12.18 00:00

Könyv

"Rilke-verseket olvasott fel nekünk Nemes Nagy Ágnes, és... és... és. Láttam a tulipáncsokrot, ha nem is 'azt'. A fákat a Vérmezőn. A több emeletnyi árnyakat este. [...] Mindent, ami kellett, hogy elinduljak" - írja Tandori Dezső a 2000-ben megjelent Költészetregényben. Vajon milyen volt az a Kékgolyó utcai költőiskola, amelynek ilyenforma létét és szükségességét Nemes Nagy Ágnes kétségbe vonta ugyan, de ahova mégis lankadatlanul eljártak az íróbarátok: Ottlik Géza, Mészöly Miklós, Kálnoky László, és a volt gimnáziumi tanítványok is, köztük Tandori Dezső. Mit lehetett ott megtanulni? Azt nyilván nem, hogy miként kell verset írni. Azt viszont talán igen, hogy hogyan nem lehet vagy legalábbis nem érdemes.

"Rilke-verseket olvasott fel nekünk Nemes Nagy Ágnes, és... és... és. Láttam a tulipáncsokrot, ha nem is 'azt'. A fákat a Vérmezőn. A több emeletnyi árnyakat este. [...] Mindent, ami kellett, hogy elinduljak" - írja Tandori Dezső a 2000-ben megjelent Költészetregényben. Vajon milyen volt az a Kékgolyó utcai költőiskola, amelynek ilyenforma létét és szükségességét Nemes Nagy Ágnes kétségbe vonta ugyan, de ahova mégis lankadatlanul eljártak az íróbarátok: Ottlik Géza, Mészöly Miklós, Kálnoky László, és a volt gimnáziumi tanítványok is, köztük Tandori Dezső. Mit lehetett ott megtanulni? Azt nyilván nem, hogy miként kell verset írni. Azt viszont talán igen, hogy hogyan nem lehet vagy legalábbis nem érdemes. Elkoptak a szavak? Kiüresedtek a formák? Ilyesmi is felmerült, mindenesetre jobbnak tűnt csendesen figyelni. Kiderült, hogy a költőknek nem árt persze, ha van fülük, a legfontosabb érzékszervük mégis a szem: "úgy kell ráfeszülniük figyelmükkel a tárgyra, jelenségre, olyan egzisztenciálisan, mint ősvadásznak az ősvadra" - olvashatjuk a "Tanárnő" híres esszéjében, A vers mértanában. Van olyan költő, akiben a nyelv rádióhullámai indítják meg a vers születését. Más pedig csak néz - addig, amíg meg nem látja azt, hogy amit néz, nem az, ami. Nem pipa, nem rózsa, nem tulipáncsokor. Amíg fel nem tűnik az a bizonyos "vízjel, arról ti., hogy kell valaminek a riadt és hívságos aktualitások mögött mozdulatlanul állnia" (Költészetregény). Tandori Dezső ennek a vízjelnek a felismerését tanulta meg Nemes Nagy Ágnestől.

"Hogy én születtem helyre tolni"

Megigéző volt a feltáruló látvány - egyszersmind riasztó is. Olyan, mint mikor a mélytengeri búvár szeme előtt kirajzolódik egy fenséges hajóroncs bordázata. Tandori első verseskönyve, a Töredék Hamletnek (1968) - amely vitathatatlanul a 20. századi magyar költészet egyik legmegrázóbb eseménye - még abban a reményben íródott, hogy ezek az elsüllyedt roncsok felszínre hozhatók: "Csak az van, ami lehet. Lépj a / benned futó medrekbe" - írta az alkotás erejébe vetett őszinte hittel (Az üdvözlet). A tekintet ekkor befelé és lefelé irányult, elhagyva a fecsegő felszínt, és (a többi közt) keleties meditációs technikákkal igyekezett megragadni a belső valóság legmélyén nyugvó "ősformákat": "Aki elveszti egészét, / megleli részeit. // Õrzöd pár töredékét, idegen egészeit." (Egy sem) Lehet-e nem észrevenni - négy évtized múltán különösen -, hogy ez a melankolikus töredékelv és a belőle kisarjadó kreatív fantázia mennyire romantikus volt? A Hamletnek címzett kötet gondolati versei a világ meghasadtságát hirdető nietzschei kérdésre kerestek választ: Egy Isten nélküli, elhagyatott világban hogyan létezhet az ember? Úgy, hogy magára veszi a gondviselés gondját, és művészetében teremti újra az elveszett világegységet. Ez Tandori lírájának első, hamleti mozzanata - az Istenét vesztett világról való odaadó gondoskodás: "Ó, te állhatatlan odaadás, / te, kit már egy porszemnyi át-nem-szitált idő / megül halálosan" (Töredék Hamletnek).

Aztán, nem sokkal később, ez a rilkei hidegségű, szubjektív alkotásmód a visszájára: objektív költészetbe fordult. A változás oka az lehetett, hogy a Hamlet-kötetben létrejött kristályosan tiszta, introvertált költői eljárás egy ponton túl folytathatatlanná, működésképtelenné vált. Csodákat művelt Tandori a grammatikával - részeire szedte és poétikusan újraépítette a nyelvet -, a Töredék Hamletnek lírai önvizsgálata mégis csak egy életérzés narratívája volt. Az is kiderült, hogy a látás nem passzív szemlélődés, hanem maga is mozgás. Érezhető volt, hogy a befelé irányuló tekintet mindent maga után húz. Így hát fordítani kellett rajta. Ez a fordulat új kötetet, az immár örök értékű Sárga Könyvet (Egy talált tárgy megtisztítása, 1973) és benne (ismét) egy új költői nyelvet hívott életre. A végletes elvontság és szubjektivizmus végtelen konkrétságba, "objektív költészetbe" csapott át. A szűkülő belvilág után a táguló külvilág felé fordult, az imaginációk helyét duchampi objet trouvék, sakkversek, képversek, ready-made-ek és mobilok csattogó csapata, afféle Új Tárgyiasság foglalta el. A lélek roncsai után a széthullott valóság csonkjaiban, "talált tárgyakban" keresett magának mű-tárgyakat. A semmibe fúrta tekintetét, de nem vetkezhette le azt a művészi igényt, hogy ezt a semmit valamivé tegye, és az Isten nélküli űrt eleven valósággal töltse meg.

Ekkor azonban rátelepült egy súlyos (a világra nyitottsággal kapcsolatos) kétség: "mit nyert Duchamp (na ja, se nem nyert, se nem vesztett) az ember-nem kerüléssel, azzal, hogy az állandó társalgást akkor is el tudva viselni, mit! gyakorolta, mikor állítólag csendjébe vonulva élt?" (Mindenki Palackszárító Sziget, 2005) Kitűnt, hogy a látás, a létezés és az alkotás mindkét iránya maga után von bizonyos negatívumokat, hogy minden távolodás közeledés, és minden megközelítés eltávolodás, nem tudni, mi micsoda, mi van fent, mi lent, hol A mennyezet és a padló (1976). Fennállt a költészet abbahagyásának a veszélye: a Sárga Könyv eredeti címe A. Rimbaud a sivatagban forgat lett volna, utalva a végleges elnémulás katasztrófaveszélyére, mely akkor is fenyegetett, amikor a költő naponta rendesen húsznál több szonettet írt. Tandori levonta a következtetést, mely akár súlyos is lehetett volna, de aztán mégsem lett. A súly valahogyan áthelyeződött.

"Mindenki helyett élni"

Mintha egy jótékony angyal kavarná össze élete kettős könyvelését, és a Tartozik rovat teljes tartalmát átírná a Követel rubrikába - hirtelen úgy látta (Ottlikkal szólva), hogy minden sikerült, minden megvan. Végtelen nyugalom és boldogság szállt rá - ha ezt lehet így mondani. Megérkeztek életébe a LÉNYEK. "A LÉNYEK, A LÉNYEG!" (Ördöglakat, 2007). Tudjuk jól, kik ők, kár itt ezt hosszabban részletezni. Mindenesetre, akár egy szekrényben ülnek, akár kalitkán belül vagy kívül röpködnek, akár egymást kergetik körbe-körbe futva: örökké élnek. Beszélnek. Csak nézni, figyelni, hallgatni kell, hogy mit. Õ, mondjuk Tradoni (hangsúly az ó-n: számos írói neve és álneve van ekkortól) átvállalta az egyetemes "felügyelőséget", ők pedig megajándékozták szavaikkal. A felügyelete alatt élő verebek nem közönséges madarak, hanem a realitás magasabb rangján álló afféle istenkék, akik odaadással ülnek, csüggnek mindenható gondozójukon. Teljes egymásrautaltság alakul ki köztük. "Még senki se adott igazat velem szemben madárkáimnak, medvéimnek [...] Miért van ez?" (Ördöglakat) Talán azért, mert kényelmesebb és biztonságosabb azt írni, hogy Tandori új beszédmódok sorozatát kísérletezte ki, vagy hogy megvalósította élet és irodalom titokzatos egységét, vagy azt, hogy szüntelenül keveri a műfajokat.

Pedig a költő angyalszárnyú vendégeinek mindenkivel szemben igazuk van. Elég belenézni - akkor és most - az arcok mocsarába, beleszagolni az állott kelkáposztaszagba, és azonnal érezni lehet, hogy a LÉNYEKnek, akikkel a költő évtizedekre összeköltözött, kizárva életéből szinte mindenkit, súlyosabb szavuk van, mint az embereknek. Ismerjük a sokszor elismételt Tandori-féle viccet: "Találkozás: - Nem zavarok? - Á, engem minden zavar." (Ördöglakat) Tandori bárkinél több értelmet és emberséget talál a verebekben, apró lakótársaiban, Szpéróban, Samuban, Pipi Néniben és a többiekben: "E madarakban több fantáziát / találnék, mint ilyen-oly emberekben?" - teszi fel a költői kérdést (A régi költőknek és Paul Klee festőnek).

Ez a hetvenes évek végén kialakított új művészi létforma - mely egyszerre volt konkrét és metafizikai - kiterjesztett és transzponált változata annak a tárgyiasságnak, ami már a Sárga Könyv kapcsán szóba került. Tudjuk, hogy Tandori elsősorban Paul Kleet követte, mikor a művész tevékenységét a teremtés parabolájaként értelmezte. A Tandori-típusú alkotó tehát "Nem 'minősít' semmit jónak, / de nem is kifogásol, / nem 'akar', amikor csinál valamit abból a forgácsból, / amit az érzékszervek hasítanak, / Beáztatja feltétlenítő szerébe; átbocsátja magán tényfékező gépe; kész az 'anyag'" (Előszó Paul Kleehez).

Abban, hogy az objektív líra metafizikai áthangolása különösen sikeresnek bizonyult, komoly szerepe volt Szép Ernőnek, akit Tandori fedezett fel újra a hetvenes években, és akiről egész könyveket írt és ír ma is. Hogy miért? A keserű mosolyáért? A boldog boldogtalanságáért? Nem csak ezért. Hanem inkább azért, ahogyan Szép Ernő a világgal azonosult. És ahogyan ezt komolyan vette. Ekként azonosult Tandori is Szép Ernővel és az azonosulás lehetőségével: "ezt ő [Tandori] mind komolyan gondolja, halálosan... medvéket... kártyabajnokságot odahaza... madárkáikat, így azonos Szép Ernővel" (A komplett Tandori - komplett eZ?, 2007).

Nem éppen úgy, hogy "mindenki helyett élni" (Szép Ernő: Néked szól) szeretett volna, költői dikcióját mégis ehhez a sajátos lírai realizmushoz igazította az elkövetkező két évtizedben: "beszéljünk úgy, mintha a fű is hallana, s szavunk fű-dallama miatt fűnek vallana bennünket is" - mondja a költő a nevezetes centenáriumi Szép Ernő-válogatás utószavában (Járok-kelek, megállok, 1984). Micsoda nagy idő, nagy korszak volt mégis ez a dögunalmas nyolcvanas évek, most látjuk csak, ha kézbe vesszük a vaskos, fehéren-fekete magvetős Tandorikat, az érzékeny Celsiust (1984) és A megnyerhető veszteséget (1988). Ez utóbbira nehéz jelzőt találni, viszont régi könyvjelzők állnak ki belőle, indokoltan, hisz tartalomjegyzék az nincs hozzá. Óriás beszédfolyam ez a könyv, melynek darabjait jórészt csak arab számok címjelzik: "Nem is tudom, nem maradt-e ki (talán / másutt, prózában írtam meg? Már ahogy / 'mindent megírok minden módon', / s minél piszlicsárabbul, annál jobb" - mondja erről, ironikusan? Talán némiképp igen. Az azonban bizonyos, hogy a könyvjelzők kivételesen nagy versekre, a könyv vízjeleire mutatnak, mozdulatlan értékű szövegekre, amelyeket viszont mégsem téphetünk ki magunknak anélkül, hogy az egész kötetet tönkre ne tennénk. Élet vagy irodalom? "Van középút? Minden más: éltet és öl? / Irigylem a Vörös és feketéből / a hirtelen elmúló de Renalnét, / jöhetne így, amibe belehalnék? / Kezem a madarainkon nyugodna, s valami két szemem felől befogna" (Most-se-soha).

Hogy mi történt ezután, nem tudom, de úgy látszik, A megnyerhető veszteség is egy bizonyos "kifejezés befejezése" volt.

"Vagy vagy, vagy nem vagy"

Olyan is van, hogy elveszítjük a fonalat, és másoktól halljuk, hogy ó, Tandori már eljár hazulról ide-oda, rég nem madaras, hanem lovas, jobban mondva lovis verseket, prózákat ír, lótippekből, lóeredményekből jósol és költ, aztán, hogy már azt sem teszi, sehova se megy, csak saját magával, az ilyen-olyan nyavalyáival foglalkozik. Vicceket, aforizmákat, evidenciatörténeteket fabrikál, például a Hamlet-monológra is van ilyesféle jópofa "javaslata", és mindent megint át- és újraír.

Aztán, ha utánaolvasunk, azt látjuk, hogy valójában nem is történt semmi. "Ne történjék semmi" - mondja. Ha csak nem annyi, ameny-nyivel "bölcsebb" lehet az ember. Tudjuk: Kant, Cantor, Wittgenstein, Zénón, Hérakleitosz és a többiek. Fentebb már idézett új életrajzi regényét, a folyóiratokban fel-feltűnő újabb "nagyvízjeles" verseket és a kifejezetten vicces Ördöglakatot forgathatjuk, ha helyesen akarjuk érteni, mi is most a helyzet. Újra "magába fordult"? Ismét a "szubjektív költészetet" műveli? Nem valószínű. Az biztos, hogy idő teltével a figyelem már egyre inkább a legközelebbi, testi valóságra összpontosul, és (jobb híján?) ez lesz a költészet tárgya, anyaga. Így értelmezendő, amikor úgy fogalmaz: "Élve megszűntem" (Élve meg, 2006). Így olvasandók helyesen Kálnokyra hajazó betegségleírásai is.

Mégis vitathatatlan, hogy sokszor csüggedten tekint végig önmagán, miközben gépies zsenialitással alkotja legújabb verseit, regényeit. Hasonmásáról, Szép Ernőről most így nyilatkozik: "érdemi, világnagy műveiben Szép Ernő semmiféle kiutat nem remél, összképe sötét" (Szép Ernő. A titkos világtipp, 2008). Életéből, látóteréből már elköltöztek az angyalok, az istenkék, és az egykor volt feltétlen odaadás a múlté. Paul Klee kapcsán írta nemrégiben - és ez fel-ér egy önvallomással -, hogy művészi törekvése "egy szellemlehetőség túlértékelése volt", és ma már ugyancsak feltűnő, hogy Klee mennyire kerülte "a negativitás bevallását" (Mindenki Palackszárító Sziget). Tandori nem kerüli, beismeri, hogy nem hisz már semmiben, és közönyössé vált.

Mégis - úgy tűnik fel - éppen ebben a szemléletben, a negativitás vállalásában rejlik az igazi "megnyerhető veszteség": a gyakori, szinte mindennapos, örökös újrakezdés esélye. Hiszen ebben már olyan nagy gyakorlata van. Ha van nyitott kérdés itt, azt ő nyitotta, és ha van rá válasz, az is csak az övé lehet: "Nem próbálok nem gondolni magamra, mert nincs Emlékezet, mely így kihagyna" - írja erről a Most-se-soha című, fentebb már idézett versében, amelyet így zár le: "Sohase hittem, hogy angyali kar lesz. / Azt se, igaz, hogy ilyen zűrzavar lesz. / Azt se, viszont, hogy még így lesz a legjobb, / hogy ami elejt, mindig-egyre megfog, / hogy visszatart, mert akkor még elejthet, / így ír rejtvényébe, mit bárki fejthet."

Ennél jobb, szebb szerencsekívánat nehezen képzelhető.

Neked ajánljuk