Dúlnak az indulatok, nagy a zűrzavar a Kossuth téri József Attila-szobor tervbe vett eltávolítása körül. A költő alakja - mint már annyiszor a múltban - ismét pártcsaták kereszttüzében áll. Egyre zajosabban védi őt a baloldal, miközben az olykor bizonytalankodó jobboldali döntéshozókban lassan megszilárdul a meggyőződés, hogy az alkotást "mozgatni kell".
Végső soron mi a baja a hatalomnak József Attilával? Értékeit Réthelyi Miklós csúcsminiszter is elismerte, amikor úgy fogalmazott, hogy "benne marad a kánonban... kommunista párttagsága ellenére". Vitákon felül álló költői nagysága, az irodalmi kánonban betöltött szerepe azonban talán mégsem elegendő ahhoz, hogy helye legyen a parlament körül kialakítandó kultikus nemzeti térben. Vajon miért? Pontosan nem tudhatjuk. Az okok egyszerű logikai láncolata alighanem a következő: József Attila kommunista volt, ebből következően nyilvánvalóan ateista is. A kommunizmus és az ateizmus idegen a keresztény-nemzeti alapértékektől, annak ellenére, hogy az alaptörvény szerint büszkéknek kell lennünk "a magyar emberek nagyszerű szellemi alkotásaira". Valószínűleg ezt a súlyos - a Nemzeti hitvallásban is kitapintható - ellentmondást igyekeznek feloldani a Kossuth tér rekonstrukciójának ideológusai a szobor esetleges eltávolításával vagy továbbmozgatásával.
Csakhogy ez a logika téves, és még részleteiben sem felel meg a valóságnak. József Attila - nagyon rövid ideig - valóban tagja volt az illegális kommunista pártnak, de a nagybetűs Párt csak 1945 után, a polgári radikalizmussal folytatott harc sodrában illesztette be saját panteonjába, a magyar költészet Petőfi, Ady, József Attila neveivel jelképezett "forradalmi vonalába". "Mi, kommunisták nem tagadjuk azt a tényt, hogy a harmincas évek elején győzött sorainkban az a szektárius szellem, mely nem érte fel József Attila költészetét. A Párttal megszakadt a kapcsolata, de a kommunizmussal sem előtte, sem utána: soha" - írta róla Horváth Márton 1947-ben. Tegyük hozzá: meglehetős nyíltsággal fogalmazott a Szabad Nép szerkesztője, burkoltan utalva József Attila és a párt közötti szakítás otrombaságaira is. Tudjuk, hogy a pártvonaltól eltávolodó, önfejű, mindenkivel mindenről szenvedélyesen vitatkozó költőt - pártutasítást teljesítő tollnokok - nyíltan "szociálfasisztának", majd fasisztának bélyegezték, olyan embernek, aki "rájött arra, hogy a kp az MKP-nál többet ér" (Garai János). A többi közt azt nehezményezték 1933-ban, hogy a költő a kommunisták és szociáldemokraták közti baloldali összefogás, az "egységfront" híve volt, maguk a kommunisták viszont ezt az osztályharc és a népforradalom elárulásának bélyegezték, mivel a szocdemekben és a nácikban egyformán ellenséget láttak. (Olybá tűnik, hogy az egységfront körüli nézeteltérés törésvonala valamiképpen még ma is megosztja a magyar baloldalt.)
*
Arról persze hallgatott Horváth Márton, hogy József Attila - autonóm értelmiségiként, sok más kortársához hasonlóan - egy szüntelenül változó, ellentmondásoktól sem mentes politikai pályaíven mozgott. Az 1930-as év második felében lépett be a kommunista pártba, azt megelőzően a Szabó Dezső nyomdokain járó, népnemzeti, "narodnyik" írókat tömörítő Bartha Miklós Társasághoz tartozott. Kommunista párttagsága 1934-ben megszűnt, ma sem tudni, hogy kizárták, vagy ő maga lépett ki. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a költő krakéler alak volt, imádott kötözködni. Párttársai folyamatosan lefasisztázták, egyesek antiszemitának mondták, de ő sem maradt adósuk. Követelték, hogy ne "szubjektív", hanem forradalmi verseket írjon, bár háta mögött beismerték, hogy mégis a lírai költeményei a jók. Még párttag volt, amikor (egy hónapig) közel került a "nemzeti kommunisták" kicsiny csoportjához, és megírta A nemzeti szocializmus című szövegét. Méltánytalan lenne azonban ennek alapján holmi náciként elkönyvelni József Attilát. Nagy volt a zűrzavar ekkor még a nyilvánvalóan baloldali hagyományokra építkező olasz fasiszta és német nemzetiszocialista mozgalmak megítélése körül. Az viszont mégiscsak beszédes tény, hogy - miként azt Stoll Béla, a József Attila-filológia napokban elhunyt legnagyobb mestere bebizonyította - egyetlen vers sem köthető a költő kurta "nemzeti kommunista" korszakához. 1934-ben József Attila a szociáldemokraták közé állt, de itt sem talált megfelelő közegre. Hamar felismerte a gyilkos jobb- és baloldali diktatúrák közös természetét. A híres verssor - "Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét" - jó előre figyelmeztet "a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett embertelen bűnök" (idézet a Nemzeti hitvallásból) borzalmaira. Utolsó éveiben a radikális urbánus írók társasága fogadta be József Attilát, később főszerkesztője lett a Szép Szó című folyóiratuknak. Messze több volt jelképes gesztusnál az a buzgalom, amelyet Thomas Mann 1937-es magyarországi látogatása körül kifejtett. A német író "értékes barátot" látott a vele egy platformon álló, rokon szellemű magyar költőben. A mai Európa megosztottságát jellemzi, hogy míg a mostani Németország "a 20. század költőfejedelmeként" (Dichterfürst des 20. Jahrhunderts) ünnepli Thomas Mannt, addig a hivatalos Magyarország elmozdítja saját költőfejedelmének szobrát. Sem Thomas Mann (akinek alkotóművészetét Réthelyi miniszter "homoszexualitása ellenére" is hajlandó értékelni), sem József Attila nem népszerű nálunk mostanság a hatalom szemében, "s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, / honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék, / fő-e uj méreg, mely közénk hatol" (Thomas Mann üdvözlése).
Némely kortársai "szélkakas" költőnek nevezték József Attilát. Nem volt igazuk. A költő kanyargós politikai fejlődése egy jól körülhatárolható, meglehetősen szilárd emberi és költői értékrendszer mentén haladt előre "az értelemig és tovább". Az ürességtől, a "semmitől" borzadva gyakran folyamodott Istenhez: "Bukj föl az árból hirtelen, / ne rántson el a semmi sodra" - írta, nagy hatást téve ezzel Pilinszky Jánosra is. A mélyen átélt filozófiai istenfogalom persze idegen volt és maradt mind a 20., mind a 21. század keresztény kurzusaitól. No de ezek a kurzusok mindig riadalommal fogadták Jézusnak a szegényekkel, az elesettekkel, a szenvedőkkel és az üldözöttekkel való együttérzését is.
Márpedig a saját - ha úgy tetszik, evangéliumi - szegénységének témái köré rendeződik József Attila hasonlíthatatlan szépségű nemzeti, hazafias költészete. Nem a költő az oka annak, hogy a "nemzeti nyomor" ma is fenyegető: a haza "határát penész jelzi körben / a málló falon, nedves a lakás" (Munkások). Nem könnyű ma sem szembenézni annak az embernek a szoboralakjával, aki jól látta, hogy "az erőszak bűvöletében / mit bánja sok törvényhozó, / hogy mint pusztul el szép fajunk". ' az utcán háló hajléktalanokat, a magukra hagyott árvákat és betegeket, az országból kitántorgó föld- és munkanélkülieket, az éhbérért dolgozó munkásokat és a velük érző, hatalmi szóval elnémított költőket is a nemzethez kapcsolta, sőt - valóban Petőfi és Ady nyomán - arra figyelmeztetett, hogy ebben a hazában, ahol "retteg a szegénytől a gazdag / s a gazdagtól fél a szegény", a "cicázó csendőrtollak"-kal megfélemlített nép azonos a nemzettel (Hazám).
Csak a tompa agyú műveletlenség szemlélheti Hidas Antalhoz vagy Illés Bélához hasonló kommunistaként József Attilát. Politikai nézetei miatt aligha kellene száműzni őt az Országház melletti térről. De ami a költő haza- és nemzetfogalmát illeti, az keményebb dió. A József Attila által megverselt hazának, az "áldott anyaföld"-nek megvan a maga szimbolikus tere: elhagyott gyárudvar, komorló külvárosi telek, ahol "egy vaslábasban sárga fű virít". Ez a világ valóban nem a Horthy-rendszerbeli képzőművészeti arculatát rövidesen visszakapó Kossuth tér világa.
A szerző irodalomtörténész.
