Bori Erzsébet

Kamondi Zoltán legújabb mozijának hősnője afféle nagykamasz végzet asszonya, egy egész film hever a lába előtt. Amúgy pályakezdő színművész, remek kilátásokkal.

E heti számunk megjelenésének napján mutatják be Magyarországon legújabb, Simon mágus című filmjét. A mű az idei filmszemlén -ahol a fődíjat (gyáván és bután - a szerk.) nem adták ki - a legmagasabb hivatalos elismerést aratta, mint legjobb rendezés.

Nem mondhatnám, hogy falom a popzenei tárgyú könyveket. Lehet az lexikon vagy életrajz, legendaipari vagy botrányüzemi gyártmány, egyformán nem érdekel. Ami azt illeti, a könnyűzenéből is kiszálltam réges-rég, még húszon innen, és az sem izgat, hogy a rock halott - ami egyfelől ordas közhely, másfelől meg csak félig igaz -, vagy én gyógyultam-e ki idejekorán a rock nevű gyerekbetegségből. A kilencvenes évekig a fülem botját sem mozgattam semmilyen populáris zenére, pusztán irodalmi érdekből kezdtem el olvasni itt a Narancsban Tandori Dezső Klip-klop rovatát, később még kazettákat is kaptam tőle, amikre neki, és úgy számolt, hogy nekem is tetsző számokat vett fel, Pulp, Smashing Pumpkins, Jane´s Addiction, Alice In Chains, Republica, skandináv metál, ilyenek, és egy részük valóban bejött, elkezdtem nézni az MTV-t. Gőzöm sincs, hogy még felszálló vagy már leszálló ágban volt-e akkoriban, csak annyi biztos, hogy azóta jó mélyre küzdötte le magát. 10-15 percenként elviselhetetlen reklámblokkokat nyomatnak, és nem sok jót mondhatok arról sem, ami a reklámok között hallható. Gyűjtögetésre álltam át, eleinte rendszeresen, újabban már csak hébe-korba felveszem, ami tetszik, nem nehéz a választás, csak munkás: jó, ha három számot begyűjthetek egy egész éjszaka alatt, Prodigy, Bush, Géprombolók, Skunk, ilyenek. Öreg harcosok, nagy túlélők, visszaszüremkedő veteránok szóba sem jöhetnek, a rock nem a többszörösen vércserélt, protkós kriptaszökevények műfaja, aki harmincon túl is a szakmában marad, az váltsa ki az iparengedélyt, nyisson betétszámlát, lépjen be az Alkonysugár nyugdíjpénztárba, de rám ne számítson. Ugyanilyen intoleráns és kirekesztő vagyok a kosztümösök rendjével szemben, legyenek azok gyémánt kűrruhában ugráló feketék vagy talpig bőrben feszítő műfémmegmunkálók.

Jób pörölni mert a főnökkel, aztán kapott a fejére. Alessandro Baricco nem bocsátkozik meddő vitákba, egyszerűen félretolja az Urat, és nekiáll teremteni. Egyelőre nem az egész világot, csak az egyik, elég jól sikerült részét, a nagy vizet, amely kívülről nézvést kék bolygónak mutatja a földgolyót. S hogy teremtményét össze ne tévesszük a prototípussal, új nevet is ad neki: tengeróceán. Baricco könyve persze csak egy regény, de látni fogjuk, hogy a szerző sokkal többre tört ennél.

Bérlettulajdonosnak lenni jó. Buszbérlettel a zsebben, uszodabérlettel a strandszatyorban méltán érzed magad az élet királyának. Nekünk az állatkertbe van bérletünk, nem olcsó mulatság (felnőttnek 6, gyereknek 3 ezer egy évre), ennélfogva kisebb, lábon kihordott infarktussal ér fel, ha az embernek két nappal a 300 százalékos áremelés után kerül annyi fizetőeszköze, hogy a pénztárhoz fáradhasson. De ha egyszer kiváltottuk azt a bérletet, akkor onnantól kezdve buli van. 365 napra megoldódik a gyerek foglalkoztatásának folyvást kiújuló, a hétvégéken és a szünetekben egyenesen akuttá váló gondja.

Ha nyár, akkor autósmozi. Még akkor is, ha ezt a tömegszórakoztató intézményt mára lemosták a színről a légkondicionált multiplexek. Viszont tartja magát az autósmozi-szerű választék: a forgalmazók valamiért meg vannak győződve arról, hogy nyáron elsózható a legsótlanabb vígjáték, elsüthető a legsületlenebb horror is. A fajsúlyosabb mozidarabokat meg hidegre teszik. Szerencsére a pesti művészmozik meg-megkavarják a bágyatag leget, idén nyáron még magyar filmeket is merészelnek vetíteni. És ami merőben szokatlan: kisjátékfilmek is szerepelnek a műsoron.

A Bartram-módszer az, amellyel a regényt írják, de taglalását későbbre halasztom, mert sürgősen ki kell jelentenem valamit: a Hideghegy kivételes remekmű, amiből jó, ha egy születik negyedszázadonként. Olvasása súlyos nehézségeket okoz, amennyiben nem lehet letenni, viszont jóval terjedelmesebb annál, hogysem egyvégtében elolvashasd. El kell hát szakadnod tőle, többször is, elvégre az embert várja a munka, szólítják a családi és társadalmi kötelezettségek, amelyeknek ő mindenkor lelkiismeretesen eleget is tesz, kivéve az előre nem látható, elháríthatatlan közbejövéseket, márpedig a Hideghegy bízvást nevezhető vis maiornak.

A vajdasági szerb művészt a jugoszláv fekete film fenegyerekeként tartják számon. Tabukat nem ismerő, provokatív gondolkodása, ironikus látásmódja, fekete humora Dusan Makavejevéhez áll közel. Magyarországon Korai művek című első filmjét (1969) és a kilencvenes években készült munkákat, a Tito újra köztünk című áldokumentumot és a Márványsegget (Marbleass) ismerheti tőle az Örökmozgó közönsége. Az utóbbi években Magyarországon él és dolgozik.

Ifjúkorában az ember(iség) nemtörődöm közönyt tanúsít a múltja iránt. Ez esetenként nem zárja ki azt, ami gyakran meg is esik, hogy divatba jöjjön egy-egy rég letűnt kor, teszem azt a hatvanas évek vagy az antikvitás. Ahogy bevett gyakorlat az is, hogy az élemedett, konzervatív nemzedék az apák korát állítja követendő példaként a mindenkori elkorcsosult utódok elé. De mindez csak fodor a kútvíz felszínén, cáfolhatatlan tény viszont, fennállásunk óta könnyű kézzel és tűzzel-vassal irtjuk, pusztítjuk, rontjuk azt, amit az ősök építettek, teremtettek. Az ókor hét csodáját jobbára csak a legendák őrzik, a piramisok persze megvannak még, talán túl nehezek és túl magasan voltak a kőtömbök, és a sivatagban amúgy sem sokan akartak hétvégi házat építeni. A klasszikus ókort inkább többé, mint kevésbé romos rommezők őrzik, amelyeket csak a szakember vagy a legszárnyalóbb képzelet tud gondolatban rekonstruálni. Nem mondom, a Forum Romanum igazán impozáns, a hiányos oszlopok és a diadalívek közt becsületesen és stílszerűen ott állnak azok az ókeresztény templomok is, amelyek a fórumról bugázott kövekből épültek. Nem láttam, de boldogan megnézném Agrigentót, az Akropoliszt, ám a legnagyobb reményt Pompejihez fűzöm, ha valahol, akkor ott életre kelhet a múlt.

Ismerjük el, nehéz, már-már lehetetlen elfogulatlanul közelednünk ahhoz az írásműhöz, amely a klitorisz felfedezését választja tárgyául. Az olvasó a legjobb szándékkal is minimum hatásvadászatot orront, ellenőrzi a kiadót, a fordítót, a kiadvány külső jegyeit, belelapoz - nekem a legszárazabb szövegrésznél nyílt ki -, míg lassacskán oszlik a gyanúja, hogy valami ordas szemetet akarnak rásózni. Szó sincs róla, a könyv kecses, a kiadó megbízható, a fordítás kiváló.

Miközben a Zsil-völgyi bányászok hagyományos termelőeszközökre kapva, megint egyszer Bukarest felé vették az irányt, én az egyik újabb keletű perverziómnak áldozva, alászálltam a József lejtaknába. Passziómmá lett ugyanis mindenféle helyi múzeumok, gyűjtemények és emlékszobák felkeresése, így a Salgótarján környéki hegyekben járva, nem hagyhattam ki a Pothornik József (1903-1981) nevét viselő bányamúzeumot. Második (titkos) tervem volt a Nógrádi Sándor Felszabadulási és Partizánmúzeum felkeresése, ám a partizánokat sajnos elsodorták az új szelek, a gyűjtemény számára lefoglalt egykori vadászház a kies Karancsberényben ma ismét magánkézen van, helyi források szerint ismeretlen aranyifjak járnak oda dolcsevitázni. Bár Tarján máig erős MSZMP-jelenléttel büszkélkedhet,

Kenyéradóimnak ezt nem kell tudniuk, de máig, huszonöt év tanulás, illetve nyelvhasználat után sem tudok angolul. Többet tudok annál, mint amit nem - ez lehet optimális eset, de ideális semmi esetre -, írok, olvasok, beszélek, mint Magilla gorilla, de teli vagyok bizonytalansággal. Kiejtésem, hogy úgy mondjam, eklektikus, makacsul őrzi a korai évek nyomát, amikor londoni nyelviskola, amerikai nagybácsi, műholdas tévé, pénz és útlevél híján a Beatles együttes liverpoodlija és a Teenager party innen-onnan szalajtott vegyes angolsága képezte találkozásomat az élő nyelvvel. Máig bajban vagyok a hangutánzó/hangfestő alapra visszavezethető igékkel; nem jutnak eszembe szavak, vagy épp ellenkezőleg, öt-hat is, csak tudnám, hogy adott kontextusban melyik lenne az igazán elegáns, frappáns választás. Kezdők és középhaladók megnyugtatására: a nyelvtan a legkevesebb. Az igeidők az összes egyeztetéssel és kivétellel játszva elsajátíthatók ahhoz képest, hogy miként kell elkérni az asztalnál (és melyik asztalnál) a sót, és mit kell mondani, amikor odaadják; hogyan kell jól elmondani egy viccet (igaz, ez nálam anyanyelven is nehézségekbe ütközik); hogyan flörtöljünk és hogyan szakítsunk. Azt már csak szőrmentén említem, hogyan mondják angolul az angolszalonnát, az angoltapaszt és az angolos távozást (franciásan többnyire).