Jób pörölni mert a főnökkel, aztán kapott a fejére. Alessandro Baricco nem bocsátkozik meddő vitákba, egyszerűen félretolja az Urat, és nekiáll teremteni. Egyelőre nem az egész világot, csak az egyik, elég jól sikerült részét, a nagy vizet, amely kívülről nézvést kék bolygónak mutatja a földgolyót. S hogy teremtményét össze ne tévesszük a prototípussal, új nevet is ad neki: tengeróceán. Baricco könyve persze csak egy regény, de látni fogjuk, hogy a szerző sokkal többre tört ennél.
Szeretetreméltóan ódon stílben indít, múlt idők regényét idézve, amelyet réges-régen, de legalábbis az ötvenes években új regénynek neveztek. A nyomaték kedvéért szóismétel, sőt kurzivál - istenem, mintha csak a szimbolisták elvont főneveit látnám! -, és a hangütést sem lehet eltéveszteni: itt valami jelentékeny dologról lesz szó, "ezt tudnunk kell". Értsük meg, a Tengeróceánnak elvégre nem akárki a hőse, a tárgya, hanem a címszereplő, a maga legkonkrétabb valójában és legelvontabb elvontságában. A szerző olasz, annak az országnak a szülötte, amelyet környös-körül vesz a nagy kékség, mi sem volna hát természetesebb, mint tárgyának bensőséges ismerete és szeretete. Csakhogy a regény nem nyájas mediterrán tájakon játszódik, hanem északi szürke vizeken, örökkön északról fúvó szélben, és a misztifikálásra való hajlam (amely sehogy sem illik ahhoz, aki születésétől fogva együtt él a tengerrel) tovább erősíti bennünk a gyanút: csak nem svájci olasz az illető? (Majdnem. Torinói.)
Valamikor, a nagy felfedezések után, de még a gőzhajózás beindulása előtt, különös figurák gyülekeznek egy tengerparti fogadóban. Csudabogarak mind, és mindnek a tengerrel van dolga, így vagy úgy. Ide szökött meg a világ elől az egykor divatos portréfestő - "elegem van a pornográfiából" -, aki most minden áldott nap a tengert festi, vászonra, papírra, tengervízzel, reggeltől alkonyatig, amíg be nem áll a dagály, és érte nem jön a csónak, hogy újra meg újra megmentse a már combközépig emelkedett vízben álló festőt. Itt tanyázik Bartleboom professzor, az A természetben fellelhető határok enciklopédiája, az emberi képességek határainak mellékletével című befejezetlen munka tudós szerzője, aki jelenleg a Hol ér véget a tenger? fejezeten dolgozik, esténként pedig szerelmes leveleket ír annak a hölgynek, akivel csak ezután reménylend találkozni. Itt kúráltatja egy aggódó férj gyönyörű feleségét, aki a házasságtörés betegségébe esett, és ide küldte egy aggódó apa is hiperérzékenységben szenvedő leánykáját. Vannak más gyerekek is, de ők a fogadóhoz tartoznak, és annál könnyebben teljesítik a vendégek kívánságait, hogy olvasni tudnak a gondolataikban és az álmaikban.
Langlais admirális a tengertől biztonságos távolságban intézi a birodalom vízügyeit, és ebben a minőségében rajta tartja szemét az Almayer fogadón is. Nélküle semmi nem történhetik, arról is tud tehát, hogy a fogadó felé tart egy borzalmas hajótörés két túlélője, a híres Savigny doktor, aki szeretőjéhez jön ide, és egy bizonyos Adams (vagy Thomas?), aki szintén egy szerető ügyében érkezik.
A felsorolt és a további szereplők egytől egyig jól megrajzolt, érdekes figurák, van sorsuk, van történetük, méghozzá fölöttébb kalandos, szívbe markoló avagy vérfagylaló, mégsem többek ők, mint adalékok, tanúságtevők és tárgyi bizonyítékok a tenger roppant, emberi ésszel alig felfogható hatalmáról. Amúgy háromféle ember van, tudjuk meg egy öreg szakértőtől: "az egyik fajta olyan, hogy szemben áll a tengerrel, a második benne van, a harmadik épségben visszatér a tengerből." De arról még az idős halász sem tudhatott, hogy van egy negyedik is, az, aki megírja a tengert. A mi szerzőnkről van szó természetesen, aki a 81. oldalig bírja, aztán elkezd célozgatni egy bizonyos hetedik szobára, amelynek lakóját még nem látta senki. Finom modorú ember, tudjuk meg valamivel később, igazi úr, és valami titka van. Aztán a legutolsó fejezetben (hol másutt?) fellebben a fátyol: a hetedik szobában (hol másutt?) lakó "igazi úr" maga a szerző (ki is lehetne más?), aki a könyvén dolgozott nagy titokban, de most befejezte, és boldogságában futásnak ered a tengerparton. "El kell ismerni, úgy fut, akár az Isten." Ez esetben legalább kifutna a történetből. De nem. Elmesél még egy példázatot, egy öregemberről, aki hajdan áldást mondott a tengerre. Mire "megrázkódik az egész hatalmas tenger, az egész hatalmas tenger, a legszélső látóhatárig, remeg, rázkódik, bomolni kezd, ereiben szétárad az áldás méze, minden egyes hullámot megigéz, a világ összes hajóját, a viharokat, a legmélyebb örvényeket, a legsötétebb vizeket, az embereket és az állatokat, a haldoklókat és a félelemben vergődőket, és azokat is, akik most megbabonázva, rettegve, meghatottan, boldogan, megjelölten nézik, amint hirtelen, egy pillanatra, meghajtja fejét a hatalmas tenger... Micsoda történet!" - gondolja a hallgatóság. A mi emberünk persze tudja, hogy ez régen volt, és ma már más időket élünk. Beéri kevesebbel, hiszen "mondani azért talán még lehet a tengert".
Kekeckedek itt, pedig hát Alessandro Baricco mesterien bánik a nyelvvel, van fantáziája, nagyon ért a történetszövéshez, és tudja, mivel lehet lépre csalni az olvasót. Hiába éreztem én neccesnek ezt a regényt, imitt-amott még lyukakat is találtam a hálón, nem szólva arról a kellemetlen felfedezésről, hogy a szerző egyre-másra isteni kontextusba helyezi magát... de, de, de, ahogy Vincent Vega mondaná, de ott van Pluche atya.
Talán az egyetlen, akinek semmi elintézendője nincs a tengerrel, ő csak elkíséri a kúrára küldött neuraszténiás leánykát. Szabadidejében, persze csak ha jön az ihlet, imádságokat ír. Olyanokat, mint a Könyörgés egy kisfiúért, aki nem tudja kimondani az r betűt meg Könyörgés egy orvosért, aki megment egy beteget, s mire a beteg meggyógyul, ő végtelen elfárad vagy Ima egy elveszett valakiért, őszintén szólva énértem. Pluche atya gyűjteményében már 9500 fölött jár az imádságok száma, és már ez is elég volna ahhoz, hogy figyelemre méltó férfiúnak tartsuk őt, de van más is. Isten eme derék szolgájában ördög lakik, aki mindig megelőzi a jól előkészített, illedelmes mondatokat, és gyorsan mond helyettük valami brutálisan őszintét. Azt, amit Pluche atya valójában gondol. Pluche atya szinte zavartalan jó viszonyban van Istennel, kizárólag a legmélyebb tisztelettel pimaszkodik vele, és hívja fel legmagasabb figyelmét arra, hogy ha ő, mármint Pluche atya csak egy apró jelet kér, akkor túlzás berogyasztania az utat, gondot okozva ezzel a helybelieknek. "Ha némi kifogást megengedsz, az a jelenet is a lovakkal, mikor lecövekeltek az Elisewinhez vezető úton..., technikailag jól sikerült, de talán túlságosan látványos volt, nem gondolod?... elég lett volna egy álom... Ezt azért mondom, hogy ha máskor ilyen eset kerül eléd, tudd, mi a teendő." Kár, hogy ez a monológ némiképp ellentmondásban van azzal a vitával, amely korábban folyt le Pluche atya és Bartleboom prof között, aki nyolc év alatt mindösszesen két kérést intézett a Mindenhatóhoz - gyászos eredménnyel.
Bartleboom: - Pluche atya, a számok világosan beszélnek. A többi líra... Valóban hiszi, hogy Isten létezik?
Pluche: - Hát most a létezés szó némiképp túlzásnak tűnik, de hiszem, hogy a maga módján van.
A professzor nem érti a különbséget, mire az atya sajnálatos módon a hetedik szoba lakójával kezd példálózni, de ez olyan kínos, hogy inkább hagyjuk. De ha már annyi szó esett Istenről, egyszer még megemlíteném. Mert éppen az ő lábát fogta meg Alessandro Baricco, amikor Székely Éva lett a magyar fordítója a Tengeróceánnak és a Helikonnál megjelent másik könyvének, a Selyemnek is. Olyan szárnyaló, ízes szöveget produkált, amelyben nyoma sincs az idegenségnek, olyan, mintha csak magyarul íródott volna. Még a címe is szebben hangzik. Csak az a hetedik szoba, hogy az miért nem tudott zárva maradni?
Bori Erzsébet
Helikon, 1999, 202 oldal, 1180 Ft
