A Bartram-módszer az, amellyel a regényt írják, de taglalását későbbre halasztom, mert sürgősen ki kell jelentenem valamit: a Hideghegy kivételes remekmű, amiből jó, ha egy születik negyedszázadonként. Olvasása súlyos nehézségeket okoz, amennyiben nem lehet letenni, viszont jóval terjedelmesebb annál, hogysem egyvégtében elolvashasd. El kell hát szakadnod tőle, többször is, elvégre az embert várja a munka, szólítják a családi és társadalmi kötelezettségek, amelyeknek ő mindenkor lelkiismeretesen eleget is tesz, kivéve az előre nem látható, elháríthatatlan közbejövéseket, márpedig a Hideghegy bízvást nevezhető vis maiornak.
Charles Frazier könyve a leghivatásosabb olvasóból is boldog laikust csinál, aki csak a legritkábban ütközik meg azon, hogy valaki XIX. századi nagyregénnyel áll elő most, az ezredvégen. És mintha mi sem történt volna (azóta), olyan aggálytalanul ölti magára a mindentudó elbeszélő mezét. A szerző leginkább a leírás régivágású módszerével él, még a párbeszédeket is szűkmarkúan adagolja, hogy aztán ismét ő ragadja magához a szót, még azt sem engedve meg szereplőinek, hogy legalább a maguk személyes történetét saját szavaikkal mesélhessék el, mert Frazier az az önző fajta, aki nemcsak mindent tud, de mindent jobban tud, csak a gátlást nem ismeri. És mondja, mondja, pillanatnyi zavar vagy elakadás nélkül, az olvasó nagy-nagy gyönyörűségére.
A Hideghegy utaztató regény, két nagy utazás párhuzamosan futó története. Főhőse, Inman - keresztneve nincs is - négy évet nyomott le az amerikai polgárháborúban, részt vett a legvéresebb, legádázabb csatákban, Fredericksburg, Sharpsburg, Globe Tavern, Malvern Hill, tarthatjuk szerencséjének - ő nem tartotta -, hogy élőben látta Lee-t, Longstreetet, Stuartot, 1864-ben Petersburgnál halálos sebet kapott, csodával határos módon életben maradt, és a történet kezdetén egy mocskos kórházban lábadozik. Nem hiheti, hogy valaha meggyógyul, a nyaksebe talán, de a lelke örökre elnémult az évekig tartó öldöklésben, a sok ezer halál láttán. Akárhogy is, Inman úgy dönt, hogy elég volt, a maga részéről kilép a háborúból, kilép a kórház ablakán, és hazamegy. Hideghegy messze van, veszélyes vállalkozás egy szál embernek gyalog eljutni Virginiából Tennessee-be, a háborúban álló országon át, ahol a csapatuktól elszakadt kékek és szürkék portyáznak és fosztogatnak mindenfelé, és déli nemzetőrök, nem különbek a martalócoknál, vadásznak a szökevényekre, de lőnek mindenre, ami mozog, ölnek asszonyt, gyereket, öreget, nem számít, és akkor még nem beszéltünk az egyszeri útonállókról és a besúgásból élő honfiakról. Inman nyárutón indul el, egész őszön át vándorol, jó, rossz meg se jó, se rossz figurákkal akad össze, kis híján otthagyja a fogát, tekintélyes kerülőkre kényszerül, de mire leesik az első hó, megérkezik a Hideghegyre. Hazaér, és mégse ér haza. A háborúban és a visszaúton végig egy lányra gondolt, akiről azt sem tudja, vár-e rá. Úgy váltak el, hogy szavakkal nem ígértek egymásnak semmit, igaz, akkor mindketten úgy gondolták, nem tarthat tovább néhány hónapnál.
Mármint a polgárháború, amely így, egy és egy negyed század múltán oly tisztán áll előttünk a történelemkönyvek lapjain, mint amit a demokrata északiak vívtak a csökött rabszolgatartó déliekkel, míg végül győztek a jók. Vannak persze apokrif és felette romantikus olvasatok is (ld. Elfújta a szél), miszerint a büszke, nemes, hagyományőrző Dél küzdött volna, és maradt alul, az istentelen, pénzimádó, sivár lelkű jenkikkel szemben. A Hideghegy más szemmel tekint a polgárháborúra: a katonák meg a - fronton és hátországban - szenvedő áldozatok szemével. A regény nagy erővel sugallja, hogy értelmetlen volt az öt éven át tartó pusztítás és öldöklés. Mindazoknak, akik belekényszerültek, legyenek akár az északi iparvárosokból a csatamezőre hajtott prolitömegek vagy a családi kisbirtokot művelő déli gazdafiúk, semmi közük nem volt a jenki nagykutyák demokrata szólamaihoz, sem a niggertartó zsíros ültetvényesek érdekeihez. Történelmi léptékben talán nem helyes, talán túl leegyszerűsített ez az olvasat; az elszenvedő kortársak szükségképp rövidlátó szemével viszont így lehetett ezt látni. És a regénynek éppen az az egyik bravúrja, hogy kortárssá és szemtanúvá teszi az olvasót.
Inman tehát eléri a Hideghegyet, és első útja Ada Monroe-hoz vezet. A lány várta Inmant, de neki, ha lehet, még nagyobb utat kellett megtennie a találkozásukig. Miközben ki sem mozdult otthonról, az apja birtokáról. Ada előkelő városi lányként került el a tengerpartról az isten háta mögötti Hideghegyre. Igaz, a charlestoni jó társaságban sehogyan sem találta a helyét, de fönn, északon, még idegenebbül érezte magát. ´t lepi meg legjobban tulajdon döntése, amikor Monroe lelkész halála után, a háborús zűrzavarban, még a cseledségtől is elhagyatva, mégsem azt választja, hogy a birtok árából visszatelepüljön a városba. Ottmarad a világ végén egymaga, tudatlanul és tehetetlenül, hiszen máshoz sem ért, mint a zongorázáshoz, a festéshez és az olvasgatáshoz. Hiába a sok föld és jószág, ha arra sem képes, hogy levágjon egy csirkét - amit amúgy sem tudna elkészíteni -, vagy megsüssön egy vekni kenyeret. Soha életében nem végzett testi munkát, már a szennyes aljáról szedegeti a relatív tiszta fehérneműt, és kopog a szeme az éhségtől, amikor megjelenik a színen Ruby Stodbrod. Ruby is anyátlan árva, de Adával ellentétben ő az apjára sem számíthatott; a részeges, mihaszna Stodbrod már egészen kicsi korában a sorsára hagyta, és mostanra mindent megtanult - kivéve olvasni és zongorázni. A két lány ég és föld, de a természetük, a jellemük csodásan összetalál, és mire Inman megérkezik, egy egészen új Adát ismerhet meg.
A regény értékvilágában kiemelt helyen áll az ember tanulásra való képessége. Nem a könyvekből, hanem a tapasztalatból megszerezhető tudásról van szó, amely még az olyan reménytelennek tűnő esetet is megválthatja, mint a semmirekellő Stodbrod. Ami a könyveket illeti, Ada esténként felolvas Rubynak, akinek - hiába írástudatlan - "az agya szinte szikrázik, olyan ragyogóan és keményen, mintha acéllal csapnának kovakőre". Ruby rendkívül élvezi a felolvasást, Ada ellenben azon kapja magát, hogy egy ideje ráunt az Adam Bede-re, már félre is lökné a könyvet, ha nem fizetett volna érte annyit.
Inmannak is van egy könyve, amit egész úton magával cipel, a Bartram Utazásainak harmadik kötete, amelyben éppen szülőföldje tájait ismerteti a szerző, és ha szükségét érzi, elolvas belőle egy-egy rövid szakaszt. "Inman jó darabig kellemesen eltöltötte az időt ezzel a néhány mondattal. Először is annyiszor elolvasta egymás után, hogy végül minden egyes szót külön-külön, a sajátos, különleges jelentőségének megfelelően, belevésett az agyába, mert ha nem így tett, a figyelme csak átsiklott bizonyos kifejezéseken, és nem hagytak benne nyomot. Ezután maga elé képzelte a környezetet, ahol ez a növény nőtt: egy magasan fekvő, nyílt erdőséget. Azokat a részleteket, amelyeket a Bartram nem említett, a fantáziájából egészítette ki: milyen fajtájú fák nőhetnek ott, milyen madarak röpdösnek ágaik között, miféle csalit nő a fák tövében. Amikor ezt a képet már tisztán és világosan látta maga előtt, addig próbálgatta maga elé képzelni azt a bizonyos bokrot, míg csak a lehető legélénkebben, szinte tapinthatóan meg nem jelent előtte, jóllehet semmilyen ismert növényre nem emlékeztetett, néhány vonása pedig egészen fantasztikus volt."
Amikor a könyv 125. oldalán találkoztam ezzel a bekezdéssel, rögtön sejtettem, hogy Frazier a tulajdon regényírói módszerét írta meg benne. Korábban mindentudó elbeszélőnek mondtam őt, de hát senki emberfia nem tudhat mindent. Maradjunk annyiban, hogy sokat tud, és nem beszél a levegőbe. Tudja, hogyan ment végbe a sharpsburgi csata, hogyan viselkedik a medve, ha emberrel találkozik, milyen a fogása a kétcsövű LeMat´s fegyvernek, mivel színezték a nyers gyapjút. És amit nem tud, azt megpróbálja kitalálni. Nem el-, hanem hozzáképzeli az ismert valósághoz. A pontosság és földközeliség teszi, hogy nem válik rögtön szembetűnővé a regény nyelvének költőisége. Semmiképp ne gondoljunk itt szalonpoézisre, törékeny, szofisztikált szépségre; ezek a mondatok úgy szépek, mint a leírt kor használati tárgyai: célszerűek, ökonomikusak és mívesek. Utóbb csalfa látszatnak bizonyul az is, amit eleinte készpénznek vesz az ember, hogy ti. egy XIX. századi mintára készült, realista nagyregényt tart a kezében. Nagyon tudtam volna élvezni egy ilyent is, de nem töltött volna el ekkora bámulattal. Charles Frazier minden látszat ellenére és minden tekintetben kortárs regényt ír.
Most a szerzőről kéne szólnom, csakhogy semmit sem tudok róla. Ez az első regénye, óriási siker Amerikában. A borítón látható amatőr felvételen harmincas (negyvenes?) éveiben járó torzonborz férfi, feltehetően vidéki környezetben, okos fejtartású kutyával. Ennyi. A regényt Rakovszky Zsuzsa fordította, ami a legtöbb kortárs könyv esetében luxusnak volna mondható. Most nem az. A magyar változat olyan pontos és érzékeny, hogy az embernek az az érzése, különösebb nehézség nélkül vissza lehetne fordítani angolra (ami persze nagy valószínűséggel nem igaz).
Még valamit, személyeset. A Hideghegy olvasása közben egyszer csak ott láttam leírva az élet (az emberi élet, az én életem) nagy, talán egyetlen kérdését: "mi a helyesebb: ha a világot olyan fenyegető és félelmetes helynek tekintjük, amelyre az ember lelke kizárólag melankóliával válaszolhat, vagy mégiscsak törekednünk kell a derűre és jókedvre, akkor is, ha tudjuk, hogy fölöttünk állandóan egy sötét ököl lebeg lesújtani készen." Mintha még választ is adna rá, de lehet, hogy rosszul értettem.
Bori Erzsébet
Magvető, 1999, 425 oldal, 1890 Ft
