Kenyéradóimnak ezt nem kell tudniuk, de máig, huszonöt év tanulás, illetve nyelvhasználat után sem tudok angolul. Többet tudok annál, mint amit nem - ez lehet optimális eset, de ideális semmi esetre -, írok, olvasok, beszélek, mint Magilla gorilla, de teli vagyok bizonytalansággal. Kiejtésem, hogy úgy mondjam, eklektikus, makacsul őrzi a korai évek nyomát, amikor londoni nyelviskola, amerikai nagybácsi, műholdas tévé, pénz és útlevél híján a Beatles együttes liverpoodlija és a Teenager party innen-onnan szalajtott vegyes angolsága képezte találkozásomat az élő nyelvvel. Máig bajban vagyok a hangutánzó/hangfestő alapra visszavezethető igékkel; nem jutnak eszembe szavak, vagy épp ellenkezőleg, öt-hat is, csak tudnám, hogy adott kontextusban melyik lenne az igazán elegáns, frappáns választás. Kezdők és középhaladók megnyugtatására: a nyelvtan a legkevesebb. Az igeidők az összes egyeztetéssel és kivétellel játszva elsajátíthatók ahhoz képest, hogy miként kell elkérni az asztalnál (és melyik asztalnál) a sót, és mit kell mondani, amikor odaadják; hogyan kell jól elmondani egy viccet (igaz, ez nálam anyanyelven is nehézségekbe ütközik); hogyan flörtöljünk és hogyan szakítsunk. Azt már csak szőrmentén említem, hogyan mondják angolul az angolszalonnát, az angoltapaszt és az angolos távozást (franciásan többnyire).
A helyzet reménytelen, egészen addig, amíg át nem léped a határt, és le nem húzol némi időt angolszász nyelvterületen. Ez a jó hír csak rövid távra szól. Hosszabb távon - mondjuk egy életen át - szemlélve a dolgot, előjön ugyanaz a szindróma, amely a nyelvtanulás első szakasza után szokta kétségbe ejteni a szorgalmas diákot: az angol eleinte könnyűnek látszik, kész sétagaloppnak a némethez (latinhoz stb.) képest, aztán kiderül, hogy nem az. Ugyanerről (az öröklétre vetítve) kérdezzük csak meg az emigránsokat, például Mikes Györgyöt, akinek How To Be An Alien? című alapvetése közeli kapcsolatban áll mindkét könyvvel, amelyet most készülök tárgyalni (ha még nem tűnt volna fel).
Mit nem adtam volna érte, ha idejekorán vehetem kézbe Bart István Angol-magyar kulturális szótárát vagy Werner Lansburgh Drága New-See! című tanregényét! Azt hihetné az ember (és bevallom, éltem is a gyanúpörrel), hogy Bart munkája rosszkor jelent meg, hiszen most már kiváltja, feleslegessé teszi az Országh-szótár felfrissített kiadása. Szó, mi szó, vannak átfedések, de ezek nem Bart gyengeségét, hanem az új nagyszótár erényeit igazolják. A kulturális szótár ugyanis nem a szavak megfelelőjét adja meg, hanem a nyelv felől támadva hoz közelebb és értelmez egy tágasabb, társadalmi-politikai-kulturális közeget, amelynek valamelyes ismerete nélkül nem lehetséges szövegértés. Miről van itt szó? Szokásról, hagyományról, toposzról, szállóigévé vált reklámról, a gyerekverseket, népszerű szappanoperákat vagy iskolai kötelező olvasmányokat illető közös tudásról, idézetekről, utalásokról, a társadalom tagozódását (az arisztokráciától az alsóproliig és tovább, amit ott underclassnak mondanak), az életformákat visszatükröző beszédes tárgyakról, helyekről, intézményekről, illetve mindezek nyelvi megfelelőiről. Szemléltetésül elég lesz néhány hazai példa: hogyan fordítaná idegen nyelvre a szocialista összeköttetést, a mélymagyart, az írói munkásságot vagy a békeharcot? Ezekre szintén egy kulturális szótár adhatna csak megnyugtató megoldást, és máris beláthatjuk, milyen jellegű és mekkora feladatra vállalkozik az a mű, amelyik ennyire szerteágazó és mélybe nyúló (vö. néplélek és nemzeti tudattalan) nyelvi anyagot kíván értelmezni. Kíváncsi lennék, mert erről egy szó sincs a könyvben, hogyan fogott hozzá Bart István a gyűjtéshez, honnan merített, és milyen módszerrel válogatott az elméletileg kimeríthetetlenből, és tervezi-e - miként az egy szótártól elvárható - a koronkénti felújítást. Tény, hogy az Angol-magyar kulturális szótár nemcsak célirányos kérdésre felel, hanem olvasmánynak is alkalmas, akár elejétől a végéig, akár ide-oda lapozgatva.
Werner Lansburgh Drága New-See!-ja sokkal, de sokkal többet ad, mint amit a szerző kétes illetékességű neve és a címbe foglalt gyengécske szójáték sejtet. A könyvből nem deríthető ki az eredeti megjelenés évszáma, kénytelen voltam a vécémódszerhez folyamodni, ezt máskor is nagyon tudom ajánlani. Az angolban éppoly gyorsan változik az illemhely éppen aktuális köznyelvi elnevezése, mint a magyarban. Bart szótára a loonál tart, ami Lansburghnál még csak a tizenévesek rétegnyelvi szava, és a johnt ajánlja használni, ami Amerikában azóta is őrzi népszerűségét. Ezzel a csalhatatlan tudományos módszerrel megállapíthatjuk, hogy a Drága New-See! néhány évvel korábban íródott. Műfaja meghatározhatatlan, de legalábbis páratlan: nevezzük levélregénybe oltott társalgási nyelvkönyvnek. Lansburgh lépésről lépésre, és ami a legnagyobb bravúr: stílustörés nélkül vezeti át az olvasót a szituatív nyelvtanítás nehéz terepéről egy még rázósabb talajra: az önvallomáséra. Egy pólisi zsidóból jamaicai banánexport révén brit alattvalóvá, majd papagájkórból kifolyólag németté (középpolgárrá, másodrendű állampolgárrá, végül üldözötté) váló család történetébe, amelynek hányatott leszármazottjaként a mindentől megfosztott szerző csak egészséges anglomániáját őrizhette az idők során. Példaképe ki is lehetne más, mint a lengyel matrózból nagy angol íróvá lett Joseph Conrad.
Közben elvesztettem a fonalat, vagy inkább belegabalyodtam: ez akkor is nyelvkönyv, a legélőbb nyelvbe vezet be igen hathatós módon, végig fogva tartva az olvasót. Nemcsak úgynevezett "lebilincselő olvasmányként", midőn mulatságos sztorikba és anekdotákba ágyazza a tanulnivalót, hanem a szó szoros értelmében, jó tanárként noszogatva, kikérdezve a diákot, amiről nem hinné az ember, hogy az effajta távoktatásban is megvalósítható. A szerző, mint kiderül, német anyanyelvű, és ennek is megvan a maga haszna: pontosan tudja, milyen típushibákra hajlamos a tanítvány, hol vannak a gyenge pontjai, és milyen tanácsokkal kell őt ellátni. A Drága New-See! egyébként kétnyelvű könyv, Bérci Károlyné jól gördülő fordításában hézagtalanul illeszkedik egymásba az angol és a magyar szöveg.
Van még valami: a hang, Lansburgh hangja helyenként ismerősen szól - számítsunk le belőle némi németes szentimentalizmust, és Szerb Antal hangját halljuk, már ezért is megéri.
Bori Erzsébet
Bart István: Angol-magyar kulturális szótár, Corvina, 1998, 270 oldal, 2000 Ft
Werner Lansburgh: Drága New-See! - Szerelmi történet levélformában, avagy játszva is felfrissítheti angoltudását; ford. Bérci Károlyné; Európa, 1998, 260 oldal, 950 Ft
