Könyv: Kútba esve (Salvatore Nappo: Pompeji, az eltemetett város)

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
1999/18. (05. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ifjúkorában az ember(iség) nemtörődöm közönyt tanúsít a múltja iránt. Ez esetenként nem zárja ki azt, ami gyakran meg is esik, hogy divatba jöjjön egy-egy rég letűnt kor, teszem azt a hatvanas évek vagy az antikvitás. Ahogy bevett gyakorlat az is, hogy az élemedett, konzervatív nemzedék az apák korát állítja követendő példaként a mindenkori elkorcsosult utódok elé. De mindez csak fodor a kútvíz felszínén, cáfolhatatlan tény viszont, fennállásunk óta könnyű kézzel és tűzzel-vassal irtjuk, pusztítjuk, rontjuk azt, amit az ősök építettek, teremtettek. Az ókor hét csodáját jobbára csak a legendák őrzik, a piramisok persze megvannak még, talán túl nehezek és túl magasan voltak a kőtömbök, és a sivatagban amúgy sem sokan akartak hétvégi házat építeni. A klasszikus ókort inkább többé, mint kevésbé romos rommezők őrzik, amelyeket csak a szakember vagy a legszárnyalóbb képzelet tud gondolatban rekonstruálni. Nem mondom, a Forum Romanum igazán impozáns, a hiányos oszlopok és a diadalívek közt becsületesen és stílszerűen ott állnak azok az ókeresztény templomok is, amelyek a fórumról bugázott kövekből épültek. Nem láttam, de boldogan megnézném Agrigentót, az Akropoliszt, ám a legnagyobb reményt Pompejihez fűzöm, ha valahol, akkor ott életre kelhet a múlt.

Ifjúkorában az ember(iség) nemtörődöm közönyt tanúsít a múltja iránt. Ez esetenként nem zárja ki azt, ami gyakran meg is esik, hogy divatba jöjjön egy-egy rég letűnt kor, teszem azt a hatvanas évek vagy az antikvitás. Ahogy bevett gyakorlat az is, hogy az élemedett, konzervatív nemzedék az apák korát állítja követendő példaként a mindenkori elkorcsosult utódok elé. De mindez csak fodor a kútvíz felszínén, cáfolhatatlan tény viszont, fennállásunk óta könnyű kézzel és tűzzel-vassal irtjuk, pusztítjuk, rontjuk azt, amit az ősök építettek, teremtettek. Az ókor hét csodáját jobbára csak a legendák őrzik, a piramisok persze megvannak még, talán túl nehezek és túl magasan voltak a kőtömbök, és a sivatagban amúgy sem sokan akartak hétvégi házat építeni. A klasszikus ókort inkább többé, mint kevésbé romos rommezők őrzik, amelyeket csak a szakember vagy a legszárnyalóbb képzelet tud gondolatban rekonstruálni. Nem mondom, a Forum Romanum igazán impozáns, a hiányos oszlopok és a diadalívek közt becsületesen és stílszerűen ott állnak azok az ókeresztény templomok is, amelyek a fórumról bugázott kövekből épültek. Nem láttam, de boldogan megnézném Agrigentót, az Akropoliszt, ám a legnagyobb reményt Pompejihez fűzöm, ha valahol, akkor ott életre kelhet a múlt.

A Vezúv lávája alá temetett városokat, Pompejit, Herculeanumot, Stabiae-t a múlt században fedezték fel, kétszáz éve tartó újkori életük egy második, immár végérvényes pusztulás története. Pompejit ideális helyre építették, a Vezúv szelíd, termékeny lankái és a Sarnus folyó kanyarulata közé, tágas fennsíkra, amely a Nápolyi-öbölre néz. Lakói sok-sok évtizeden át a legteljesebb gyanútlanságban építették, szépítették városukat, amely annyi más itáliai településhez hasonlóan az augustusi béke idején élte virágkorát. Nem tekintették intő jelnek azt a két súlyos földrengést sem, amely Kr. u. 62-ben, majd 70-ben rázta meg a várost, sőt kapva kaptak az alkalmon, hogy a megrongálódott házak helyén új, még nagyobb, még pompásabb középületeket, villákat emelhetnek, divatos, alakos falfestményekkel dekorálhatják az újonnan felhúzott falakat.

Aztán eljött a Kr. u. 79. év augusztus 24-éje, melynek délelőttjén hatalmas robbanás kíséretében az ezer éve alvó Vezuviusból kilökődött a dugó, és hamuból, gázokból és habkőből (fogalmam sem volt, hogy ez a sarokreszelésre használt, finom tapintású kőzet vulkáni eredetű) álló, több mint 20 km (?) magas, gomba alakú oszlop tört az ég felé, majd szétterülve rázúdult a közeli városokra. Pompejiben másnap reggelig hullott a kőeső: azok jártak jól, akik párnákkal védve fejüket, átgázoltak a két méter magas habkőtörmeléken, és elmenekültek. De sokan inkább a házakba húzódtak, és várták, hogy elálljon az áldás. Az első áldozatok a kövek súlya alatt összeroppant tetők alatt lelték halálukat, de a városban maradottak közül senkinek sem volt esélye a túlélésre. A kőesőt forró gáz- és hamueső követte, több hullámban, a gázok, a por, a hamu fojtóvá tették a levegőt és nappali sötétségbe borították Pompejit. Végül utolsó csapásként megindult a hömpölygő lávafolyam, a hat méter magas, fehér hamuval borított törmelék alól már csak a legmagasabb házak teteje emelkedett ki. A város lakosságának tizenöt százaléka, több mint kétezer ember veszett oda. Köztük az idősebb Plinius, aki unokaöccsével együtt szemtanúja volt a kitörésnek - ők adták hírül a kortársaknak és örökítették meg az utókornak a katasztrófát. Eleinte még akadtak bátor fosztogatók, akik dacolva tilalommal, életveszéllyel, behatoltak az eltemetett városba, de a természet igen gyorsan visszavette Pompeji hűlt helyét, a vulkanikus talajon fenyőerdők nőttek.

Eltelt aztán vagy 1700 év. A XVIII. század derekán - akkor éppen divatban volt a történelem - kezdetét vette a Vezúv környéki települések feltárása. A műveletet hadmérnökök irányították, célja a pofásabb műkincsek megszerzése és a király gyűjteményébe helyezése volt. Az ekkor készült dokumentáció is elsősorban vagyonleltárként funkcionált, és amire III. Károly nem tartott igényt, azt megsemmisítették, nehogy valaki rátegye a mancsát. Közismert, hogy Róma festészetét korábban csak leírásokból ismerhette a világ. Pompejiben a láva eredeti szépségükben és ragyogásukban őrizte meg a freskókat, amiket most ügyesen leválasztottak a helyükről, és bekeretezve (!) felakasztottak a királyi falakra. A királyi hülyeség tombolását csak a heves tiltakozás tudta megfékezni, amelyben döntő érdemei voltak az amúgy is érdemdús műtörténésznek, J. J. Winckelmann-nak. A feltárási furor a Bonaparték nápolyi uralma alatt lángolt fel igazán, Murat-né szül. Caroline Bonaparte ugyanis sétálgatni szeretett volna Pompeji utcáin. Csak századunk elején nyert teret az a gyakorlat, hogy a leleteket a helyükön kell hagyni, az épületeket, tárgyakat, emberi áldozatokat, sőt növényi maradványokat konzerválni, és a feltárás mellett nem árt arra gondolni, hogy esetleg öt, tíz vagy még több év múlva is lehetnek olyanok, akik látni szeretnék őket. A felismerést nem minddig követték tettek, az egymást követő főfelügyelők között persze mindig a leghatékonyabb és legambiciózusabb növelte leginkább a feltárt terület nagyságát - és adott át a legtöbbet az enyészetnek. Jellemző a mindközönséges emberi működésre, hogy Pompeji talán legszebb negyede, a Tengeri kapu környékén emelt pompás, többszintes, teraszos villákkal, ahonnét észbontó kilátás nyílt a Nápolyi-öbölre, ma jószerivel már csak a tudományos dokumentációból tanulmányozható. Ép eszünk egyetlen bizonyítéka az a döntés, hogy a 70 hektáros terület még érintetlenül a láva alatt fekvő egyharmadát most már békén kell hagyni.

Az emberi pusztítás, a napvilágra hozott és fényt kapott freskók ellenére Pompeji ma is világcsodája. Salvatore Nappo könyve, Pompeji, az eltemetett város minden tudnivalót összegyűjt róla, ismerteti a történelmét, a korabeli városi életet, a kitörést, a feltárás két évszázadának szakaszait, közli ifjabb Plinius levelét, és egy népszerű tudományos műnél alaposabb leírást ad a kőzetfajtákról, az építeszeti és falfestési technikákról és stílusokról. A kötet persze nem a szakmának, hanem az ún. művelt nagyközönségnek szól, egész apparátusa egy rövid bibliográfiából - amelyben nem szerepel a mi Castiglione doktorunk régebbi, Pompeji, Herculeanum című munkája, pedig érdemes összevetnünk a két könyv eltéréseit, mint a feltárás és a nyomában járó pusztulás dokumentumát - és egy szószedetből áll, amely a szakkifejezésekez értelmezi.

A Pompeji, az eltemetett város bizonyos értelemben bedekker, útikalauz a feltárt ókori városhoz, csak nem a helyszínen, hanem odahaza, az ágyban lapozgatva irányítja a nagy felfedezők virtuális lépteit. Az idáig ismeretlen Gabo kiadó lelkiismeretes munkát végzett, a nagyalakú, negyedrét album jó minőségű papírra készült, gyönyörű és rengeteg az illusztráció, többnyire színes fotográfiák, de vannak korabeli metszetek, alaprajzok, térképek és kettős oldalakat betöltő látványos rekonstrukciók is. Görög Lívia fordítása pontos, élményszerű, csakis azért jegyzem meg, hogy nem ártott volna még egy utolsó átfésülés, mert egy ilyen könyv életre szól, akár több nemzedék életére. A pontatlanságok, következetlenségek egy részéért az olaszok nagyvonalúsága a felelős, nekik kellett volna észrevenniük, hogy a szerző helyenként nem a könyvben szereplő ábrák jelzéseire hivatkozik, hanem valamiféle régészeti dokumentációra. Nem tudni, kinek a hibája, hogy egyes alaprajzokat (pl. a Diomedes-villa vagy a híres Misztériumok villája) elszámoztak. De mindez igazán potomság a könyv nagyszerűségéhez mérve. Én hónapok óta nem tudok betelni vele, hogy beléphetek Pompeji hét kapuján, végigsétálhatok az utcákon, bemehetek a közintézményekbe (templomok, fürdők, bordélyok, kormányzati épületek, színházak, sportpályák, nyilvános latrinák, boltok, műhelyek), teremről teremre bejárhatom a villákat és a kerteket. Ezt az úti kalandot már csak egy igazi, két lábon tett pompeji séta múlhatja felül.

Bori Erzsébet

Gabo Könyvkiadó, 1998, 168 oldal, ármegjelölés nélkül (kb. 3500 Ft)

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
1999/18. (05. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...