Film: Határsértések

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
1999/29. (07. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ha nyár, akkor autósmozi. Még akkor is, ha ezt a tömegszórakoztató intézményt mára lemosták a színről a légkondicionált multiplexek. Viszont tartja magát az autósmozi-szerű választék: a forgalmazók valamiért meg vannak győződve arról, hogy nyáron elsózható a legsótlanabb vígjáték, elsüthető a legsületlenebb horror is. A fajsúlyosabb mozidarabokat meg hidegre teszik. Szerencsére a pesti művészmozik meg-megkavarják a bágyatag leget, idén nyáron még magyar filmeket is merészelnek vetíteni. És ami merőben szokatlan: kisjátékfilmek is szerepelnek a műsoron.

Ha nyár, akkor autósmozi. Még akkor is, ha ezt a tömegszórakoztató intézményt mára lemosták a színről a légkondicionált multiplexek. Viszont tartja magát az autósmozi-szerű választék: a forgalmazók valamiért meg vannak győződve arról, hogy nyáron elsózható a legsótlanabb vígjáték, elsüthető a legsületlenebb horror is. A fajsúlyosabb mozidarabokat meg hidegre teszik. Szerencsére a pesti művészmozik meg-megkavarják a bágyatag leget, idén nyáron még magyar filmeket is merészelnek vetíteni. És ami merőben szokatlan: kisjátékfilmek is szerepelnek a műsoron.

Pedig a rövidjátékfilm nemhogy a forgalmazásból szorult ki az utóbbi években, de a gyártásból is. Persze a pénzhiány hívta új életre, de kellett hozzá a filmesek feltámadni látszó küzdőszelleme is. Legyen bár első játékfilmre váró pályakezdő vagy jó nevű rendező a középnemzedékből, nem várja többé tétlenül, depressziósan a nagy lehetőséget, forgat addig is, úgy, abból, ahogyan és amiből lehet.

Depresszióra

Az Európa-díjas Szász János két súlyosabb, egész estés film között, A Witman fiúk után és az előkészületben lévő nagy vállalkozás, Kertész Imre Auschwitz-regénye, a Sorstalanság adaptálása előtt forgatott kisjátékfilmet. Ezúttal is irodalmi alapanyagot választott, Hajnóczy Péter negatív utópiáját, a Jézus Krisztus menyasszonyát. Szász ugyanazzal a műgonddal készítette el e mindössze 35 perces filmet, mint amely összes munkáját jellemzi; többek szerint a Temetés fődíjat érdemelt volna februárban, a filmszemlén, a kísérleti és kisjátékfilm kategóriában - már ha osztottak volna ilyen díjat. Apa és fiú egyetlen napjának története, az utolsó napé, amelyen az apa a halála elé megy, a fiú az apja után, egymást mindig elkerülve. A film nem követi a kisregényt; csak motívumokat emel át belőle - és egy egész nyomasztó világot. A Temetés minden bizonnyal antidepresszánsnak készült: valamennyi kockája tömény mélakórt áraszt, a néző csak azzal vigasztalódhat, hogy legalább a szerző megszabadult a tehertől.

Urbanizációra

Xantus János A Morel fiú című negyvenpercese - amúgy Meskó Zsolt filmproduceri diplomamunkája - abszurd játék a szupermarketban. A Morel egy fiktív multinacionális üzletlánc, itt dolgoznak hőseink: a nagydumás, jó svádájú, született nyertes és az álmodozó, mindig rajtavesztő Béla, akit az új nemzedék egyik legígéretesebb rendezője, Hajdú Szabolcs személyesít meg. Aligha tévedünk nagyot, ha ezt az óriás üzletet a népes kiszolgálószemélyzettel, a minden rendű és rangú vásárlókkal, na meg a világ összes árucikkével az élet metaforájának tekintjük. Ezzel együtt, szerencsére, elég mulatságos az egész, nem muszáj véresen komolyan venni.

Édes hármasban vetítik három pályakezdő egy-egy rövidfilmjét, együtt éppen kitesznek egy egész estés előadást. Győrik Mihály munkája, a Keresztutak a várost, Budapestet teszi meg főszereplőnek, pontosabban a belvárosnak a Petőfi hídtól a Nyugati pályaudvarig érő szeletét, a méltán népszerű 6-os villamos vonala mentén. Itt keresztezik és térítik el egymás útját azok a jellegzetesen pesti és tipikusan nagyvárosi figurák, akiknek egy napját követhetjük elmaradt, sikeres, de legfőként észrevétlen maradt találkozásokon keresztül.

Totál kárra

A Keresztutak a finoman ki- és összedolgozott részletek révén hat; Daniel Young Roarsch című darabja a képek erejével. Talán helyénvaló feltenni a kérdést, magyar film-e ez egyáltalán. Érjük be annyival, hogy magyar a gyártás, a stáb és a szereplők többsége. A címszerepben egy kiváló magyar színész, Antal Nimród - aki Salamon András új filmjében (Közel a szerelemhez) vétette észre magát, de nagyon - alakít egy amerikai katonát, aki a taszári bázison szolgál, s akitől egy mozgalmasra sikerült eltávozás során valami simlis alakok ellopják az iratait és a szolgálati fegyverét, majd megzsarolják: Roarsch szerelmét, a naiv vidéki kislányt kérik cserébe. A történtekre fokozatosan, rekonstrukciós módszerrel derül fény, mialatt feljebbvalója kihallgatja a tetemes késéssel befutó, függelemsértő embert.

Roarsch előbb hajmeresztő hazugságokkal próbálkozik, de Weaver százados a veséjébe lát, kénytelen hát elővezetni az igazi sztorit, és vele egész zűrzavaros életét. A film osztott - kettős vagy hármas - képmezővel operál, a fekete-fehér képek nem mindennapi erővel idézik fel a másik Magyarországot, a másik Budapestet. Nem az idegenforgalmi prospektusok kiglancolt világvárosát, az éltanulók demokráciáját, hanem az összegányolt vidéki családi házak, ótvaros mellékutcák, rossz kocsmák, szedett-vedett bérlakások világát, magyarul azt a helyet, ahol a hétköznapjainkat éljük, és amelynek csak a kirakatát hódították meg a fényes üzletek, divatos kávéházak, amerikai étteremláncok.

A sötét oldalra visz az imént színészként méltatott Antal Nimród filmje, a Biztosítás is. Lepusztult ivóban gyülekeznek a magyar desperadók, akik gépkocsik totálkárosra törését vállalják pénzszűkébe került autótulajdonosok számára. Legnagyobb kincsük az a lista, amely a sebességhatárt tünteti fel típusok szerint: pontosan mennyivel kell nekirohanni a falnak vagy a lámpaoszlopnak, hogy a kocsi kellőképp összetörjön, de a vezető élve szálljon ki belőle. A listán szereplő számot időnként módosítani kell: a korrekcióért valaki az életével fizetett. A Biztosítás figyelemre méltó, de nem több, mint ígéretes stílustanulmány.

Falura

Az új magyar mozi gyakran lépi át a műfaji határokat. A nagyjátékfilmes mezőnyben is akadnak darabok, amelyeket ugyanolyan joggal sorolhatnánk be a dokumentum-, a kísérleti film vagy a tágabb non-fiction kategóriába. Itt van például a Kroó András rendezte Én, Rippl-Rónai József. A nagy posztimpresszionista festő halálának 70. évfordulójára rendezett retrospektív tárlat valóságos újrafelfedezést hozott; ennek nyomán készült a film is, naplók, levelek, kordokumentumok és persze a képek felhasználásával. Lehetne szabályos portréfilm, a megszokottnál hosszabb (91 perc), nagyobb igényű kivitelben, de a rendező fikciós keretbe fogja az anyagot: a festőt színész (fe Lugossy Laca) személyesíti meg, aki visszaemlékezve idézi fel életét és művészi pályáját. Az ötlet jó, a megvalósítás kevésbé; a kimerítő adatközlés és az egyes szám első személyű vallomás, a dokumentumfilm és a játékfilm nem alkot szerves egészet. A mozivásznat betöltő festmények lenyűgözőek ugyan, ám fel kell tennünk a kérdést, hogy ez a sokszoros nagyítás nem hamisítja-e meg az eredeti képeket.

Több tekintetben is határeset Gábor Péter mozija, a Pattogatott kukorica: nagyjátékfilmnek rövid, kisfilmnek hosszú, ráadásul pszeudó: fikciós történet, amelyen belül egy (ál)dokumentumfilm forog, amatőr szereplőkkel és az oknyomozó bűnügyi riport műfaji kellékeivel. Bejárjuk a VIII. kerület randa bugyrait, kocsmát, piacot, peep show-t, kocsisort; utunkat nem kíséri siker, csak nyolc napon túl gyógyuló sérülések - és Binder Károly zenéje.

Derűsebb tájra visz Gyarmathy Lívia besorolhatatlan filmje, A mi gólyánk. ´ legutóbb A lépcső címmel készített dokumentumfilmet két játékfilm között egy merész vállalkozásba kezdő cigány mesterember kudarcáról. A mi gólyánkat egy Somogy megyei kis faluban, Mesztegnyőn forgatta, hőse kedves költöző madarunk, aki tavasszal mindig hazarepül Afrikából párt választani, költeni. Évente kétszer teszi meg a hosszú és veszélyes utat, de akadnak gólyák, akik valamilyen okból nem kelnek útra a társaikkal. Egy ilyen maradós gólya egy évét kíséri végig a film; a falusiak gondjaikba veszik, hiszen emberi segítség nélkül nem tudná átvészelni a telet. Közben szinte megszelídül, barátságot köt a háziállatokkal, és a tavasz első jelére nekilát a fészek csinosításának. Kisvártatva megjönnek a többiek, kezdődhet az udvarlás, és a sikeres gólyanászból három fióka jön világra. Kivételesen szép pillanat, amikor az öregek repülni tanítják a fiatalokat, hogy őszre együtt kelhessen útra az egész csapat. Tiszta, egyszerű film, nem lehet melegség nélkül nézni.

Csodák csodájára

Gyerekek - romák is - játszanak Szederkényi Júlia varázslatos darabjában, a Bóbitában: "Ez az én mostani filmem ajándék nekem - mondá a rendező. - Ilyen könnyű kézzel, pillanatnyi kétség vagy aggály nélkül soha nem csináltam semmit. Weöres Sándor gyerekversei életem legelső emlékei közül valók... Annyira világosak, áttetszőek és élesek, mint az álmaink, és én úgy is hallgattam-olvastam őket, mint ahogy álmodom. A film is így készült: boldogan találtam haza ötéves korom szabadságába és tisztaságába - Weöres Sándor kabátja szélébe csimpaszkodva, mellette szökdécselve. A külföldi kritikusoknak is üzenem, nézzék meg ők is, meg fognak tanulni magyarul. De ez már nem az én érdemem lesz."

Századunk második felének szinte minden magyar nemzedéke Weöres versein nőtt fel. Weöres poézise a legtermészetesebb életmegnyilvánulás; hatalmas életművének csak töredékét teszik ki a gyerekversek, és még ezek jó része sem gyerekvers a szó szoros vagy hagyományos értelmében. "Csak" csupa szín, csupa fény, csupa mozgás, olyan jól mondható, úgy fülbe mászik a dallama, ritmusa, hogy hordozza akár a legsúlyosabb tartalmakat, kacagva röpteti és felülről kacagja ki az egészet. El nem tudtam volna képzelni, hogy film lehet e költészetről, mely születésünk jogán a sajátunk. De vajon film-e az, amit Szederkényi készített? Inkább természeti tünemény. Szólnak a versek, és mintha maguk hívnák elő a képeket: kislányokat pörgős szoknyában, a virágos rétet elözönlő gyereksereget, fűszálat, vízcsöppet, bogarat, gombát, az úton apjuk kabátjában, kalapjában masírozó cigány purdékat - a csak rövidlátó szemmel vagy elektromikroszkóppal látható világ dolgait. Tünemény, ha mondom.

Bori Erzsébet

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
1999/29. (07. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...