Nem mondhatnám, hogy falom a popzenei tárgyú könyveket. Lehet az lexikon vagy életrajz, legendaipari vagy botrányüzemi gyártmány, egyformán nem érdekel. Ami azt illeti, a könnyűzenéből is kiszálltam réges-rég, még húszon innen, és az sem izgat, hogy a rock halott - ami egyfelől ordas közhely, másfelől meg csak félig igaz -, vagy én gyógyultam-e ki idejekorán a rock nevű gyerekbetegségből. A kilencvenes évekig a fülem botját sem mozgattam semmilyen populáris zenére, pusztán irodalmi érdekből kezdtem el olvasni itt a Narancsban Tandori Dezső Klip-klop rovatát, később még kazettákat is kaptam tőle, amikre neki, és úgy számolt, hogy nekem is tetsző számokat vett fel, Pulp, Smashing Pumpkins, Jane´s Addiction, Alice In Chains, Republica, skandináv metál, ilyenek, és egy részük valóban bejött, elkezdtem nézni az MTV-t. Gőzöm sincs, hogy még felszálló vagy már leszálló ágban volt-e akkoriban, csak annyi biztos, hogy azóta jó mélyre küzdötte le magát. 10-15 percenként elviselhetetlen reklámblokkokat nyomatnak, és nem sok jót mondhatok arról sem, ami a reklámok között hallható. Gyűjtögetésre álltam át, eleinte rendszeresen, újabban már csak hébe-korba felveszem, ami tetszik, nem nehéz a választás, csak munkás: jó, ha három számot begyűjthetek egy egész éjszaka alatt, Prodigy, Bush, Géprombolók, Skunk, ilyenek. Öreg harcosok, nagy túlélők, visszaszüremkedő veteránok szóba sem jöhetnek, a rock nem a többszörösen vércserélt, protkós kriptaszökevények műfaja, aki harmincon túl is a szakmában marad, az váltsa ki az iparengedélyt, nyisson betétszámlát, lépjen be az Alkonysugár nyugdíjpénztárba, de rám ne számítson. Ugyanilyen intoleráns és kirekesztő vagyok a kosztümösök rendjével szemben, legyenek azok gyémánt kűrruhában ugráló feketék vagy talpig bőrben feszítő műfémmegmunkálók.
Ilyen előítéletekkel, hangoltsággal, felkészültséggel (és hiányosságokkal) kezdtem el olvasni Gary Herman híres könyvét, a Rock´n´ roll Babylont - mert hogy a legendák az eredeti címen élnek tovább. Az első átlapozás elég jókat ígért: sok fotó merített papíron, példás minőségben reprodukálva, a figyelemfelkeltő fejezetcímek sokoldalú képre engedtek következtetni, a fordítás (Soproni András) korrektnek, a szerkesztés gondosnak tetszett - még úgy is, hogy már az első sorban vaskos, értelemzavaró sajtóhibával nyitottak.
"Ez a könyv a punk utáni korszak terméke - olvassuk a szerzői előszóban. - A punkok voltak azok, akik naivul vagy képmutatóan, mégis tökéletesen rávilágítottak arra, miféle nehézkes és érzéketlen dinoszaurusszá vált addigra a rock. Babilon - ezt soha ne feledjük - egy hatalmas, züllött birodalom fővárosa volt. Lehet, hogy Rockország polgárai valahonnét alulról, szerény viszonyok közül indultak, de hamarosan bebocsáttatást nyertek a buja függőkertekbe, ahol nincs helyük többé a demokrácia vagy a változás álmainak, ahol minden álom csak a hatalomról, a gazdagságról (és a tökéletesen barnára sült bőrről) szólhat." Nem mondom, van némi újbalos stichje ennek a szövegnek, de az érdemi részre áttérve hamar kiderül, hogy ez a legkisebb baja. Gary Hermannek mintha semmilyen személyes - és zenei! - élménye nem lenne a rockról; a könyvben nyomát sem találni, hogy jelen volt akár csak egy koncerten, meghallgatott volna pár lemezt, legalább autóvezetés közben a rádióból. A Rock´n´roll Babylon elkészítéséhez nem szükségeltetett más, csak segg, amely jó hosszú ideig bírja az ülést a könyvtárban a korabeli lapok bekötött példányai vagy a mikrofilmolvasó előtt. Nagyon úgy fest ez a könyv, mint amit teljes egészében a bulvársajtó cikkeiből ollóztak össze, megengedem, ügyesen és olykor hatásosan.
Csak ez lehet a magyarázat arra, hogyan került ide Madonna vagy Michael Jackson (utóbbi kizárólag plasztikai sebészeti termékként, illetőleg gyermekabúzus vádjával); hogy Amanda Lear (emlékszik még rá valaki?) ugyanakkora terjedelemhez jut, mint Eric Clapton, pedig ő egy pikáns nőügy mellé még alkoholproblémát is fel tudott vonultatni. Hasonképp a hosszú és rossz életű Mick Jagger női csont nélkül veri a Beatles együttes tagjait, Angie Bowie (az ex-Mrs. Bowie) és következő pasija (szintén nem zenész) pedig Jack Bruce-t, ami annál is könnyebb, mert utóbbi, ahogy a Cream vagy Steve Winwood, még említést sem kap a könyvben. E legendás műbe ugyanis nem zenéléssel, még csak nem is a puszta hírnévvel lehetett bekerülni, hanem kizárólag a pletykarovatokból. Herointúladagolás, orgia, késelés, botrányos válópör, fejlövés, halálos kimenetelű ittas vezetés, vetkőzés a színpadon, szopás a repülőgépen, hányás a hallban - és ugyanezek pepitában, oldalak százain, gazdagon illusztrálva.
Hogy mit hozott Jimi Hendrix, az örökké és mindenre éhes fekete kölök Seattle-ből a rockba - erről egy betű sincs. Ha nem verte volna szét többször is a hangszerét, még azt sem tudnánk meg, hogy gitáros volt az istenadta. Janis Joplin torka jelentős szerepet játszik ugyan, de csak oda és nem vissza: márkára, mennyiségre pontosan dokumentálva van, mi ment le rajta, de ha arra vagy kíváncsi, mi jött ki belőle, akkor ne itt keresd. Ott van aztán Kurt Cobain, ugyancsak a kies Seattle-ből. A kép, amelyen kifacsarva és kétségbeesetten ül a lépcsőn egy koncert után, talán annak a kedvéért kezdtem el olvasni a Rock´n´roll Babylont. Na, Gary Herman ezt végképp nem érti. Hogy mit találtak meg milliók a Nirvanában, amelynek már a neve sem eredeti, a Kurt gyerek a nehéz gyerekkorán kívül nem tudott felmutatni az égvilágon semmit, és még arra sem volt képes, ami a legtöbb hülyének összejön: élvezni a gazdagságot meg a sikert. Gary, úgy látszik, mit sem tud a nehéz gyerekkorról meg a rock értelméről, miként tünetértékűnek kell tartanunk azt a viszolygást is, amellyel a gyerekük születésétől megváltást remélő, végsőkig amortizált sztárokat szemléli. Épp csak azt nem mondja - mondják helyette mások -, hogy ha Cobain nem öli meg magát, akkor a Nirvana nem is volna olyan érdekes. Ami persze szó szerint igaz. Ha Kurt Cobain vígan gyártaná tovább az aranylemezeket, nyomatná a promóciós turnékat, és pezsgőspohárral a kézben fotóztatná magát más celebritások társaságában, akkor valóban nem volna olyan érdekes.
Könnyen lehet, hogy a hatvanas évek és a Nirvana színre lépése között nem történt semmi érdemleges. Kurt Cobain kurta pályája maga a rockparadoxon. A kültelekről, a dzsumbujból, a mucsai alvégről összeáll pár kölök, bandát alakít, hogy világgá kiáltsa a nyomorúságát, hogy nem járt egyetemre, munkanélküli, brutális vadállat volt az apja, a szart is kirúgta belőle, már ha le nem lépett a születése előtt, az anyja ivott, kurválkodott, vagy csak beledöglött a látástól vakulásig tartó robotba, neki kilógott a segge a nadrágból, senki nem vett neki focilabdát, és nem sajátíthatta el a BBC-kiejtést. Szereznek egy ócska gitárt, egy használt dobszerkót, próbálnak a garázsban, fellépnek a helyi kocsmában, és minden a legnagyobb rendben (vagy meghitt rendetlenségben), amíg be nem üt a nagy siker. Onnantól kezdve a "játszunk a haveroknak" jellegű kisvállalkozás átalakul nagy bolttá, kiterjedt infrastruktúrával, háttériparral és melléküzemágakkal, amely számtalan családapának jelent megélhetést, és számos tekintélyes üzletembernek meggazdagodást. A popzenében szemét módon sok pénz van. Talán a legtöbb, ha most eltekintünk a szervezett bűnözés menedzselte üzletágaktól. (Még kicsiben, kamuban, magyarban is finom egzisztenciát teremthetni belőle, hiszen néhány száz eladott lemez - még elgondolni is abszurd, egy jobb hazai verseskötet példányszáma - elég a dicsőséghez.) Ideig-óráig még fut a szekér, nem muszáj belegondolni a dologba, a rockzenészt amúgy sem az eszéért szeretjük, meg aztán a magasan szervezett rendszer, az irdatlan mennyiségű alkohollal, droggal megolajozott gépezet önmagától is fennen repül, amíg el nem jön az igazság pillanata. Amikor választani kell, hogy kurtok leszünk-e vagy courtneyk.
Bori Erzsébet
Rózsavölgyi és Társa, Athenaeum Kiadó, 1999, 224 oldal, 3480 Ft; fordította: Soproni András
