Csáki Judit

Október utolsó hetében a Krétaköré lesz a Trafó: Krízis-trilógia címen háromrészes projektjüket mutatják be - film, opera, színház. Schilling Árpád továbbá a Független Színházak és Táncműhelyek Szövetségének frissen megválasztott alelnöke - itt is van teendő, erről is beszélgettünk.

Nyolcvan évvel ezelőtt kezdte folytatásokban közölni a Magyarország című lap Krúdy Gyula A tiszaeszlári Solymosi Eszter című regényét, amelyről az író azt mondta, "egy nagy emberi igazságtalanságot" kívánt jóvátenni vele. A "nagy emberi igazságtalanság" amúgy az ártatlanul megvádolt zsidókat érte - Solymosi Eszter rejtélyes eltűnéséről és föltehető haláláról ugyanis csak annyit tudott megállapítani a nyomozás és a bíróság, hogy nem a zsidók ölték meg, vagyis aligha folyatták a vérét a húsvéti pászkába.

Tegyük föl egy játékos pillanatig, hogy Tarlós István főpolgármester nem tudta, mit csinál, amikor kinevezte az Új Színház igazgatójának Dörner Györgyöt. A főleg szinkronszínészként ismert új igazgató pályázatát a bírálóbizottság szakmai tagjai elutasították, ő meg alighanem úgy gondolta: nem paprikajancsi ő, hogy mások mondják meg, hogyan döntsön. Az érvek alapján semmi esetre sem. Mert voltak érvek: a pályázat - ami azóta "kiszivárogva" közszájon forog a legkülönbözőbb internetes oldalakon - nem szakmai koncepció, hanem politikai frázispufogtatás; a pályázónak fogalma sincs a színház belső működéséről; a pályázó felkészületlen, a megnevezett közreműködők nem tudnak arról, hogy közreműködők lesznek. A tulajdonost mindez nem érdekelte: Dörnert nevezte ki, aki Csurka Istvánt hozta a házasságba.

Amikor vége az előadásnak, egy hangszóróból kedvesen megkérnek bennünket, hogy ne vigyük haza emlékül a kellékpénzt. Innen visszagondolva ez a kérés szerves része a Nemzetiben bemutatott A fösvény című előadásnak. A kellékpénzt nem visszük haza, szépen összeszedegetjük, és otthagyjuk a széken. Holnap is lesz előadás.

Lehetne kezdeni ott, hogy mi a dolga a színháznak - de hát erre a legkönnyebb válaszolni manapság: bármi és minden. És hogy ne rögvest az (aktuál)politikai felvilágosításra és kiállásra gondoljon a kedves olvasó (mert én persze nem szűnök meg gondolni erre is, de most épp nem erre gondolok), gyorsan hozzáteszem, hogy világunk és ismereteink tágítása ugyancsak a színház eminens kötelességei közé tartozik. Akár arról, hogy mi is a színház.

Évadkezdésre gyűltünk - a szokásosnál valahogy korábban - mi, színikritikusok a Magyar Színház elé. Leszögeztük: észre se nagyon vettük, hogy egy előző évad véget ért volna. Meg latolgattuk kicsit, mi várható ettől az újtól. Egyelőre annyit láttunk, hogy a szokásos premierközönség - ugyanis az Osztrigás Mici eddigi előadásai a hivatalos sajtóbemutató előtt zajlottak - még nyári üzemmódban van.

Két évvel ezelőtt indult a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen az úgynevezett "színházrendező - fizikai színházi koreográfus" képzés. És most megnéztem egy vizsgájukat Zsámbékon, hátha megértem, miért és mire.

Fölösleges eltűnődni azon, milyen lesz a következő színházi évad Magyarországon: majd Vidnyánszky Attila megmondja. A miniszter ugyanis kinevezte az alaposan megmódosított - és jobbára szakma-, művészet- és függetlenségellenessé tett - színházi törvényéhez csatolt mindenható bizottságát, és a névsor arcátlan, gátlástalan, egyértelmű.

A szegedi Dóm homlokzata lyukasan-romosan félig bedől a szegedi Dóm homlokzata elé - Horesnyi Balázs díszletének legfőbb eleme elmondja a lényeget: az idő háborús.

Ha a Mágnás Miskára indul az ember, akkor biztosan nem a lét nagy kérdéseire vár választ, hanem szórakozni akar. Az persze kérdés - és erről már sok szó esett ezeken a hasábokon -, hogy kit mi szórakoztat, illetve hogy a színházak mit értenek szórakoztatáson. Mert ha azt mondom, hogy számomra nincs szórakoztatóbb annál, mint amikor új kérdéseket és új válaszokat fogalmaznak meg egy Mizantróp-előadásban, akkor ezzel nem vagyok ugyan egyedül sem a színházak, sem a nézők közt, de hogy nem nekünk van kétharmadunk, az is biztos.