Évadkezdésre gyűltünk - a szokásosnál valahogy korábban - mi, színikritikusok a Magyar Színház elé. Leszögeztük: észre se nagyon vettük, hogy egy előző évad véget ért volna. Meg latolgattuk kicsit, mi várható ettől az újtól. Egyelőre annyit láttunk, hogy a szokásos premierközönség - ugyanis az Osztrigás Mici eddigi előadásai a hivatalos sajtóbemutató előtt zajlottak - még nyári üzemmódban van.
Feydeau komédiája is illik a nyárhoz: csereberék és tévesztések turbófokozatban, a poénok egymás sarkára hágnak, és hát nem kell a gondolati mélység nyomába eredni, mert nincsen. A szöveg Béldi Izor fordítása nyomán született (hogy miért vesz föl valaki ilyen művésznevet a kétségtelenül zsidósan hangzó, ám amúgy rendben lévő Goldstein József helyett, azt rejtélynek mondanám, ha nem most olvasnám, hogy rendes nappali foglalkozása is volt ennek a Goldstein-Béldinek: ügyvédként dolgozott; valamint volt neki egy "kora esti" munkája is: a Pesti Hírlap színházi rovatát szerkesztette). Az "ezt kapd el, ne a náthát" refrénszerűen fölhangzó mondat nyilván Radnai Annamária dramaturg találmánya, amiként a további kortársi nyelvi fordulatok is (fölteszem: az eredeti szöveg nagyjából játszhatatlan ma már).
Az előadás kulcsát vélhetően Novák Eszter rendezésében kellene keresni. Novák rendezései öt perc után fölismerhetők - itt mindössze néhány, rá is jellemző pillanatot tudnék fölidézni néhány színész alakításából. Amúgy játékmesteri erények vannak csillogtatva: nyílik az ajtó, csukódik a másik, szereplő belép és kilép, takkra nagyon, különben borul minden. Feydeau maga is beépített néhány könynyítést a darabba: egy "altatószéket", amiben gombnyomásra vagy érintésre elalszik, aki beleül, vagy a középső felvonásban betétként működő Párizs-irigységet, a női társaság sznobériáját a párizsi módi iránt. Ezeket aztán el is lehet felejteni; ha épp nincsenek jelen, akkor sem hiányoznak senkinek. Szereplők elfelejtése, esetleg a hajuknál fogva visszarángatása egy jelenet erejéig - ez is a bohózatban utazó szerző "sara".
Aztán hogy a klasszikus bohózati poénok a maguk nyers formájában kit mennyire szórakoztatnak, az szubjektív ügylet; engem, kiszámíthatóságuk és közvetlenségük okán, kevéssé. Az már sokkal inkább, ha a színészek - a rendezővel együtt - eljutnak egy figuráig, amit aztán konzekvensen és színesen mozgatnak az öszszes szituációban. Így épülhet bele némi reflektáltság, lehet belőle kerek egész - ha sorsot tán félve mondanék is.
Novák Eszter színházi világa markáns - a szakmának (és persze neki is) nagy vesztesége, hogy nemigen volt módja hosszabb ideig dolgozni egy művészi közösségben, ezért bizonyos értelemben mindig újrakezd. Vannak ugyan hozzá hasonló vándorok a színi világban, de többen közülük nem is nagyon akarnak megtelepedni egy helyen. Novák művészi tehetsége alkotóközösség után kiált, neki járt volna és járna - kizárólag rendezői karaktere, közösségi elkötelezettsége és képessége miatt - egy ilyen színházi közösség.
Az alkalmi találkozások is nyomot hagynak persze. A magyar színházi Osztrigás Miciben a leginkább például Györgyi Anna játékán. Györgyi Anna komikusképességeiről lehetett tudni, de valamiért - talán a Kiss Csabával történő számos együtt munkálkodás miatt - a nagy tragika van inkább erőltetve. Pedig Györgyi Anna figurateremtő tehetsége a komédiai-bohózati mezőben nemcsak erős, hanem nagyon is egyéni: ő aztán igazán sorsot épít a szegény-puhány Petypon doktor távolról sem csupán gügyécske feleségének, Gabrielle-nek. A megcsalt és megcsalattatását vallási révülettel, odaadó szeretettel és önvédelmi vaksággal tűrő feleség itt nemcsak fajsúlyosabb alak, mint az előadás összes szereplője, hanem a maga módján okosabb is. Györgyi Anna Gabrielle-je előbb lát át a szitán, semmint ezt megmutatná - még egy humorforrás ez azoknak, akiknek van rá szemük.
A címszerepet játszó Losonczi Kata a "könnyűvérű nőcske" kliséiből dolgozik; igaz, ezeket pontosan illeszti az adott jelenethez. De többnyire csak ahhoz - így aztán csapongása, a különb-különb, bár egyként idióta férfiakra való rárepülése nem válik a figura meghatározó jellemvonásává.
Fillár István kezdetben ígéretesen mutatja, hogy Petypon doktor maga is látja, micsoda marha - aztán ez szépen kimúlik a helyzetgyakorlatok sorozatából. Bede-Fazekas Szabolcs a tábornok markáns ostobaságából építkezik alakításában, Horváth Illés a fiatal és teszetosza gróf farokvezéreltségét teszi meg vezérfonálnak.
A stílt a második felvonás estélyjelenetében Moór Marianna érzi a legbiztosabban: ilyenek ezek a vidéki arisztokraták, mutatja tetőtől talpig belülről. De jólesik látni Soltész Bözse féktelen paródiáját is - a túlhajtás Feydeau-nak is csak használ, van mit nézni. Lovas Rozi pontosan játssza a tábornok unokahúgának szerepében, hogy fogalma sincs, hogy került ide.
Az új utak irányába igen nehéz körülmények közt tapogatózó Magyar Színház az Osztrigás Micivel nem az új utak, hanem a közönség megtartása felé indult el. Merthogy új út sincsen, ha nincs kit elvinni oda.
Magyar Színház, szeptember 10.
