Amikor vége az előadásnak, egy hangszóróból kedvesen megkérnek bennünket, hogy ne vigyük haza emlékül a kellékpénzt. Innen visszagondolva ez a kérés szerves része a Nemzetiben bemutatott A fösvény című előadásnak. A kellékpénzt nem visszük haza, szépen összeszedegetjük, és otthagyjuk a széken. Holnap is lesz előadás.
Moliére "egytulajdonságú" vígjátékai nagyjából ugyanarra a rugóra járnak: a centrumban az "egytulajdonságot" viselő főhős, körülötte rendszerint két gyermeke és azok szerelmei, még néhány szolga és egyéb mellékszereplő, a cél pedig mindig ugyanaz: ennek a bizonyos "egytulajdonságnak" a megleckéztetése, kifigurázása. A fösvény Harpagonja például szinte köznév lett az idők folyamán; nem egyszer démonikus, gigantikus, monumentális megtestesítője a zsugoriság élet- és emberellenes erejének. A torzság, gonoszság maga.
Nos, Rába Roland rendezésében és Blaskó Péter alakításában semmi démonikus vagy gigantikus nincsen. Blaskó Harpagonja valóságosan és nem démonikusan betege saját zsugoriságának, pénzféltését nem rajzolja el sem a színészi játék, sem a rendezés. Sokkal inkább a többieket - és ebből a szempontból keményen ellentmond a rendezés a hagyományoknak, amelyek szerint épp Harpagon alakja és pénzimádata monumentális, míg a többiek reálisak, már amennyire... Itt azonban pusztán arról van szó, hogy a pénz az a szűrő, amelyen keresztül eljut Harpagonhoz a világ - és ő bohó együgyűségében semmit nem tesz, hogy ezt az elementáris szenvedélyét akár csak parányit leplezze. Nincs agyonhúzva Illyés Gyula fordítása - nem is kell, mert nem terheli aktualizáló rendezői prekoncepció.
Könnyed és elegáns színház van a Nemzeti kamaratermében; csöppnyit eltartott, parányit reflektált színjátszás - amely épp ebben a csöppnyiségben, parányiságban viszont hibátlanul következetes. Mindjárt a nyitó szerelmi jelenetben, egy intenzív ölelkezésben föltárul a szerelem előtörténete, amikor is Valére hősleg megmentette a tenger habjaiban fuldokló Élise életét: cuppogás, sirályvijjogás, hullámverés, gluglu és hörgés. Mátyássy Bence és Gerlits Réka aztán mindvégig tartja is ezt a kettős játékot; soványra írt, leginkább illusztratív figurájuk így telik ki humorral és öniróniával. A másik szerelmespárból Cléante nemcsak a lángoló szenvedélyt, hanem a lángoló lázadást sem feledi egyetlen pillanatra sem: Makranczi Zalán megnyújtott léptei, a játék teréhez mérten fölfokozott gesztusai, rendíthetetlen komorsága a küldetéses ifjú mosolyogtató elrajzolását adják. Szerelme, Mariane, akit ugyebár az apja, Harpagon magának szemelt ki, rejtelmes mosollyal nyugtázza ezt is, azt is: Radnay Csilla mosolyának pedig ezernyi rétege van.
László Attila kettős játéka az önérzetes és kiszolgáltatott kocsis-szakács szerepében csakúgy remek, mint a Moliére-kort egyedül megidéző Allonge-parókás szolgában Seress Dániel fapados pénzbölcsességei - mindketten a szánkból veszik ki a szót.
És akkor itt van Harpagon, akibe Blaskó Péter egyszerűen (egyszerűen?) belebújik, és hihetetlenül gyors, bár kétségtelenül egyirányú észjárással e család fölébe emeli. Amikor a lányával vitázik, annak tisztelettudó pukedlizésére megannyi viszontpukedlival felel, miközben a leckéztetésben és korholásban meg nem bicsaklik egyetlen pillanatra sem. Bárkivel ütközik is össze a Menczel Róbert tervezte, szinte üres, ám a kevés eszközzel annál találékonyabban működtetett térben, azonnal előveszi az éppen odaillő pénztirádát, és tenyeres-talpas őszinteséggel küzd-harcol és szenved. Nem nagy formátumú, hanem szimplán méretes, arányos alak, akiben tökéletes harmóniában leledzik a pénzimádat, a pénzféltés és a szüntelen szorongás. Blaskó pazar és pazarlóan gazdag alakítása magához szervezi és rántja is magával az előadás egészét, és ez a legtöbb, ami e Moliére-opusszal megtehető. Játékának ereje és svungja a legapróbb epizódszerepben is visszatükröződik - itt finom és komplex összjáték zajlik.
Rába Roland rendezőként leginkább talán erre, a színészek harmóniájára koncentrál: mindenkinek jó a szerepe, és mindenki jó a szerepében. Törőcsik Mari Frosine-ja mórikálással, clownos bolondozással, hitegetéssel és hízelgéssel még az amúgy igen okos Harpagont is leiskolázza. Fuvolázva, illegetve csalogatja egyre beljebb a gyanakvó férfit az önáltatás dzsungelébe, Blaskó Harpagonjának még a tartása és mozgása is megváltozik; majd amikor Frosine hirtelen váltással ejtett, száraz hangon kér tőle némi pénzt, a férfi persze rögvest magához tér, és nem ad. Ugyancsak nagyszerű, ahogy Sinkó László mint öregedő vőlegényjelölt bottal betipeg a színre, szeme sarkában az önirónia huncutsága; aztán mint családját föllelő apa, délcegen és nagyvonalúan, pénz nem számít alapon elrendezi az összes konfliktust.
Ez a végső fordulat, melynek során kiderül, hogy testvérpár testvérpárt szeret, és mindenki boldog családra lel, már a Shakespeare-től gátlástalanul tolvajló Moliére-t mutatja (igaz, Shakespeare is onnan vette javait, ahol találta őket, például Plautustól). A Tévedések vígjátékából ideemelt meg- és feloldás végképp komédiai, könnyed és mosolygós-játékos intonációjában Harpagon mellékszereplővé válik, de nem Blaskó Péter lenne, ha némán, egy-egy gesztussal is ne tudná intenzív jelenlétét és szenvedését főszereplővé tenni. Meglett az "ellopott" pénz, és nem számít semmi más.
Paradox illusztrációja az előadás a közismert tételnek, miszerint a pénz nem boldogít.
Nemzeti Színház, október 1.
