Két évvel ezelőtt indult a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen az úgynevezett "színházrendező - fizikai színházi koreográfus" képzés. És most megnéztem egy vizsgájukat Zsámbékon, hátha megértem, miért és mire.
A "fizikai színház" - alig néhány éve használjuk (legalábbis itthon) ezt a szókapcsolatot - valami olyasmit jelent, legalábbis a néző felől nézve, hogy az előadásban több a mozgás, mint a hagyományos prózai produkcióban. Meg hogy a színészet nyelve erősebben fogja magába a test nyelvét. Meg hogy a rendező is ezen a másik nyelven fogalmaz inkább, vagyis előfordulhat, hogy a szöveg alig több mint illusztráció. Vagy hogy együtt a kettő. Külföldön persze nemcsak nagy hagyománya, hanem komoly szakirodalma is van a fizikai színháznak. Bár az avantgárdtól Brechten át Pina Bauschig és a keleti színházig ebbe a kategóriába minden és mindenki belefér - és persze ki is lóg belőle -, leginkább azt a globális-totális, gesamtkunstos színházat értjük rajta, amelyben a mozgás, a szöveg, a zene, a látvány egymással rendre korrelál, és a mozgás egy kicsit fölébe nyomul a többinek. Vagy nagyon.
Az osztályt Horváth Csaba rendező-koreográfus vezeti, Lukáts Andor színész segítségével. A hallgatók táncolnak és koreografálnak és rendeznek - ezúttal Beckett és Liszt Ferenc jegyében, a zsámbéki rakétabázison. Amit a hegyen hallani - ez az este címe, és az egyik jeleneté, amelyben Victor Hugo azonos című verse is elhangzik, és hozzá Liszt Hegyi szimfóniája. A Hegymegi Máté rendezte epizód - melyben ketten a vers két szólamát tolmácsolják prózában és tánccal, a többiek meg mozgással formálnak hol formátlan tömeget, hol párokat körülöttük - voltaképpen magába sűríti e színházi nyelv minden jellegzetességét. Egyrészt a tanár szükségszerű, mondhatni természetes stiláris dominanciáját: megannyi "kis" Horváth Csaba mozgott-játszott az alkalmi színpadon. Másrészt az elvont tartalmak mozdulatra-mozgásra fordított, de ettől még ugyancsak elvont megjelenítését. Magyarul: a közönség azt és annyit ért belőle, amennyire képes vagy hajlandó, s ezek az értések olykor akár szögesen is ellentmondhatnak egymásnak. A színészi fogalmazás nem annyira enigmatikus, mint inkább zavaros; a mozgások "úgy általában" kifejezőek és/vagy szépek. A két Beckett-jelenet - az estét nyitó Némajáték II., valamint a második részben a Némajáték I. Beckett amúgy is túlterhelt asszociációs mezejéből szinte szükségképpen ránt ki néhány konkretizálható szálat. Soós Attila és Nagy Norbert Widder Kristóf gordonkafutamaira bújik ki váltva egy-egy fehér zsákból, hogy kutakodó-tanácstalan mozdulatsor után visszamásszon bele. Poénos, ügyes és leginkább hangulatilag találó, vagyis beckettes játék a Némajáték II., de a másik jelenetben például hiába tehetséges és kifejező Hegymegi Máté Főnök ura, ha a jelenet inkább szétcsúszik, semmint szólna valamiről. Mondom, nehéz az elvont tartalmakkal.
A konkréttal sem mindig könnyű. Az Olga Lisztre vár című jelenetben Táborosi Marianna játssza Olgát. A dobozdíszletek közt várakozó asszony néhány realista-naturalista cselekvést - rántottát süt, megterít, eszik, mosogat - dob föl és rajzol el groteszk táncmozdulatokkal. Egészen pazar ellenpontozás ez, valóban sajátos színészi "beszéd". A jelenet második feléből azután sajnálatosan kimúlik a mozgás - legalábbis elmúlik az ereje -, és ekkor már egy hétköznapinak is mondható szituáció és a szöveg marad. És mindkettő elég erőtlen.
A Katasztrófajáték című - tán leghoszszabb - jelenetet Soós Attila írta és rendezte; a történet zavaros, a mondandó még inkább, de számos ügyes, parodisztikus, illetve karikaturisztikus figurateremtés tartja fenn érdeklődésünket. Fiú lányt, lány fiút játszik, a mozdulatsorok szellemesek - és ugyan a végére sem tudunk meg sokat sem az ártatlanságról (így a színlap), sem az esztelenségről, de hogy tehetséges diákok gyülekezetét láttuk, az biztos.
Miközben változatos helyszíneken sétálunk-üldögélünk a zsámbéki hegytetőn, és próbálunk fogódzót, vagyis kulcsot találni az egyes jelenetekhez, nem lehet nem gondolni arra az immár számos produkcióra, amelyek akár Szabó Réka, akár Bozsik Yvette - és persze maga Horváth Csaba - keze alól kerültek a színpadokra. Játszanak bennük színészek - mert sokszor kiderül, hogy a mozgás színészet, ugye -, és a profi táncosokkal prímán egyeznek nyelv, stílus és mondandó tekintetében is. Vagyis: a fizikai színház egyre erőteljesebb, csak a célzott képzés hiányzott mögüle. Eddig.
A zárójelenet - "ifjúliszt" a címe - igazán hatásos finálé. A rendkívül erőteljes színpadi jelenléttel bíró Horkay Barnabás "kisherceges" kabátban ül a pódiumon, nekünk háttal - és már a hátában is ott van a zsenigyerekséggel sújtott zongorista minden szenvedése. Hiába: tehetségesnek lenni nem mindig méznyalás, és többször nem, mint igen.
Igaz ez az osztály egészére is. Kíváncsiságot ébresztő kísérletezések, egy új oktatási forma és tartalom kacskaringói mutatkoztak meg ezen az estén. Tanultunk.
Zsámbék, szeptember 1.
