Magyar Narancs: Mi ez a Krízis-trilógia?
Schilling Árpád: Az első rész egy film, a második egy kortárs opera, Dargay Marcell zeneszerző munkája, a harmadik pedig egy színházi előadás. Egy történet fogja össze a három részt: egy család - apa, anya, fiú - története, és az egyes részek a három ember szemszögéből mutatják be a család krízisét. A szülők nagyon elkötelezettek a világ irányában, nagy bennük a hajlandóság mások megsegítésére, csak éppen a saját életüket nem tudják megoldani. A családi válság ürügyén a társadalmi krízist vizsgáljuk, amelynek alapja - meglátásunk szerint - az együttműködésre való képtelenségünk.
MN: Miért a különböző műfajok?
SCHÁ: Mert a 18 éves fiú világképének kifejezésére a mozgóképes forma tűnt a legalkalmasabbnak, a gyerekpszichológus apa analitikus alkatához egy matematikai precizitással megalkotott zenés színházat rendeltünk, az anyához pedig, aki színésznőből falusi tanárnő lesz, egy félig-meddig interaktív, a görög dráma megoldásait is alkalmazó színházi formát.
MN: Tényanyag a forrás, vagy fikció?
SCHÁ: Személyes történetekből írtam fikciós anyagot, amit aztán az alkotótársaimmal, Fancsikai Péterrel és Gulyás Mártonnal alakítottunk tovább.
MN: Az előzetes anyagokból úgy tűnik, sűrítményről van szó: rengeteg társadalmi feszültség és konfliktus telepszik rá erre a családtörténetre.
SCHÁ: 2008-ban, amikor feloszlattam a Krétakör Színház társulatát, tartalmi és formai kutatásba fogtam: miről szóljon a művészet, és hogyan? A problémák, amelyek legmélyebben megérintettek: a felnövekvő generációk iránti felelőtlenség, a változásra-változtatásra való képtelenség, a devianciával szembeni intolerancia, a tradicionális népi-urbánus ellentét, az egymással szemben álló vidék és főváros, az egymásra projektált félelmeink, előítéleteink, sértettségünk. Aztán ott voltak a különböző művészeti műfajok és eszközök: dokumentum- és fikciós film, zenés színház, színházi nevelés, fórumszínház. A mostani projekt háromrétegű: az egyik tisztán művészeti - egy történetet, egy fikciót mesélek el. A másik az, ahogy ezeket a társadalmi problémákat megosztjuk a különböző élethelyzetű és tapasztalatú emberek között - mondjuk, azáltal, hogy fellépővé válnak a Trafóban olyanok, akik számára az elit kultúra megközelíthetetlen. Ez, mondjuk, a társadalmi párbeszéd szintje. A harmadik egyfajta tehetséggondozás, utánpótlás-nevelés: a trilógia számos fiatal művész számára teremt megmutatkozási lehetőséget. Ezt a hármat próbáltam összefogni, kibékíteni, egyensúlyba hozni egymással - ezért is gondolom, hogy ez a komplex alkotás az elmúlt három évnek egyfajta összegzése. Gyakori kritika, hogy a társadalmi elköteleződés mellett hol marad az esztétikai önkifejezés - korábban épp az ellenkezőjét éltem meg: senki sem kérdőjelezte meg a művészeti színvonalat, de igen messze voltunk a valós társadalmi szerepvállalástól.
MN: Az elmúlt három év ezek szerint a Krétakör-imázs újraírásával telt? A társadalmi kérdések dominanciája felé mozdult?
SCHÁ: Én elsősorban művész vagyok, ettől a professziótól nem akarok és valószínűleg nem is tudok elszakadni. A színház sűrített művészi formában beszél a világról, ezt tudjuk; de emellett teret ad a különféle egyedi tapasztalatok kifejezésére is. Minél biztosabb kézzel ajánljuk fel a játék kereteit, annál könnyebb helyzetet teremtünk az önkifejezésre - és most olyanokról beszélek, akiktől a társadalom hagyományosan megvonja az önkifejezés jogát. Én úgy tudom segíteni azt a demokratizálódási folyamatot, ami eddig is nehezen ment, most pedig teljesen leállt, hogy lehetőséget teremtek a marginális társadalmi csoportok számára történeteik elmesélésére.
MN: Kik szerepelnek?
SCHÁ: A papnő című harmadik részben erdélyi gyerekek. Különböző hátterű fiatalokról van szó: van, aki cigánytelepről érkezett, van, aki árvaházból, és olyan is van közöttük, aki látszólag problémamentes családból származik. Beszélgettünk, játszottunk velük, történeteik, tapasztalataik az előadás részévé váltak. Művészként ez számomra kihívás, demokrataként pedig evidencia. Rengetegen dolgoznak Magyarországon azon, hogy közösségi folyamatokat generáljanak, de ezeknek az embereknek a heroikus erőfeszítése csak ritkán jut el a nyilvánossághoz, mert ez nem olyan népszerű tevékenység, mint mondjuk a pártpolitizálás. Szeretném, ha a ránk eső reflektorfény magát a tevékenységet, a használt módszereket és az érintett közösségeket is megvilágítaná. Ez volna a projekt valós társadalmi haszna.
MN: Ez nem színház-pedagógia? Színházi eszközök által válik valaki társadalmilag involvált emberré.
SCHÁ: A magas esztétikai keretek között megnyilvánuló didaxis számomra igazi kihívás. Lars von Trier Dogville-je könyörtelen didaxis, de ettől még színtiszta művészet is: mestermű.
MN: Hogyan dolgoztatok ezekkel a gyerekekkel?
SCHÁ: Hosszan és sokféleképpen. Van Sepsiszentgyörgyön egy Osonó Színházműhely nevű társaság, amelyet Fazakas Misi vezet. Velük dolgoztam együtt, illetve az asszisztensemmel, Juhász Bálinttal, valamint Sárosdi Lilla és Terhes Sándor színészekkel. 'k heten foglalkoztak a gyerekekkel az én szakmai irányításommal. Előbb hatvan diákkal dolgoztunk, aztán kiválasztottam tizenkilencet, akik közül végül is maradt tizenhat. Az ő részvételükkel csináltunk egy újabb tábort, ahová már vittem egy dramaturgiai vázat is. Sokan közülük lassan nyíltak ki, mások a színház szóra rögtön bohóckodni kezdtek, de előbb-utóbb mind beszéltek a saját legfontosabb problémájukról. Nem az volt a szempont, hogy melyikük mennyire "ügyes", hiszen az ügyes még nem hiteles, a profizmus önmagában még nem állásfoglalás. Ezt kellett nekem észrevennem, miközben játszottunk velük. Persze beszéltünk velük a készülő előadásról is, elmondtuk, hogy szó lesz benne arról, milyen árvaként, cigányként vagy egyszerűen csak fiatalként élni, távol a nagyvárostól. Interjúztam őket, megkértem, hogy írjanak szövegeket, és magam is írtam nekik párbeszédeket. Lépésről lépésre közelítettünk a profi színházcsinálás felé.
MN: Most azonban igazi színházi helyzet vár erre a csapatra: előadás lesz, amit estéről estére ismételni kell, közönség előtt.
SCHÁ: Igen, lesz rá egy hetünk, a főpróbahét. Ez nehéz helyzet, ezért is fontos, hogy az előadásban játszó színészek igazi partnerei, sőt mentorai legyenek a diákszereplőknek. Hiszen ők nem egy színjátszó csoport, sokan közülük az első táborban láttak először színészt élőben játszani színpadon.
MN: Mi ennek a folytatása?
SCHÁ: A projektszerű működés logikája szerint ezt most megmutatjuk, és elhívunk minden potenciális partnert, hogy nézze meg. Ha valakit érdekel, akkor beszélünk a lehetséges folytatásról, de egyébként ennyi volt, itt a vége. És nem leszünk csalódottak. Jönnek a következő projektek. A Mobil egy iskolában játszódó színházi nevelési foglalkozás. Meghívásunk van a 2012-es Berlini Biennáléra egy szabadon fejlesztett saját projekttel. 2013-ra pedig a kassai Európa Kulturális Fővárosa programba kaptunk felkérést. Van munkánk bőven.
MN: A professzionális színházban végezhető munka most nem érdekel?
SCHÁ: Dehogynem, hiszen jövőre a müncheni operaházban Rigolettót rendezek, a párizsi Chaillot-ban pedig egy saját ötletből állítok színpadra előadást francia színészek és cirkuszművészek közreműködésével. Ezenfelül tanítani fogok a lyoni és a lausanne-i színházi iskolában. Számomra mind szakmai, mind egzisztenciális értelemben ezek a lehetőségek adják a szabadságot és a függetlenséget.
MN: Itthon miért nem dolgozol kőszínházban?
SCHÁ: Csak nem gondolod, hogy el akarom venni a lehetőséget a sok tehetséges rendező elől, akik egy maroknyi színházba szorulnak most be? Nem akarom kiírni magam a magyar színházi szakmából, csak olyan szerepet szeretnék benne betölteni, aminek értelmét látom, és ami kihívást jelent.
MN: A nyilatkozataidból is kiderül, hogy nagyon érdekel a mai magyar színház helyzete. Nézed is?
SCHÁ: Most újra fogom nézni, mivel alelnökké választottak a Független Színházak és Táncműhelyek Szövetségében. Amikor úgy döntöttem, hogy elvállalom ezt a feladatot, számolnom kellett ezzel is.
MN: Akkor most szerepet vállalsz abban is, hogy a függetlenek momentán igencsak rossz helyzetén javítani kell.
SCHÁ: Folytatva az előző elnökség munkáját, továbbra is azon leszünk, hogy komplex, életszerű és mégis egyedi identitást adjunk ennek a területnek. Továbbá elő kell segítenünk a társadalmi beágyazódását: nélkülözhetetlenné kell tennünk magunkat. És természetesen ott a legnagyobb falat, aktív részesévé kell válnunk a kultúrpolitikai folyamatoknak.
MN: Lényeges eleme ennek az identitásnak, hogy ezeknek a csoportoknak azért egy része - mint ezt már mások is elmondták - bizony "blöffszínház"?
SCHÁ: Ha egy szövetségben gondolkodsz, akkor nem minősítheted a tagokat az egyéni ízlésed, preferenciáid alapján. Ha megtaláljuk a különféle szempontokat, amelyek szerint leírjuk, csoportosítjuk a terület résztvevőit, akkor ez a "blöff" is a helyére kerül. Mert mint magyar állampolgárnak bárkinek joga van akár blöfföt is csinálni, legföljebb egy adott profilú pályázaton nem kaphat pénzt. Vagyis a szövetség alulról befogadó, felfelé pedig kompetitív kell, hogy legyen. Egyszerre kell érvényesítenünk a demokratikus alapelveket és a szakmai minőség kritériumait.
MN: Vagyis lefelé ernyő, fölfelé szűrő.
SCHÁ: Így van. És engem ez a módszertan színházon kívül politikai, kultúrpolitikai szempontból is nagyon érdekel. Aktív résztvevőként tanulhatom a demokráciát. Sok kérdést kell még tisztáznunk a színházi szakmán belül épp úgy, mint a társadalom egészében. Mert nemcsak az a kérdés, hogy egyes szakmai csoportokat a hatalom hagyományosan semmibe vesz, hanem az is, hogy maguk az érintett közösségek hogyan definiálják a viszonyukat a hatalomhoz. Hogyan szakmázunk, és hogyan politizálunk? Ezek a kérdések persze nemcsak a függetlenekről szólnak, de evidensen a függetleneknél kell elkezdeni a megválaszolásukat.
MN: De ha sokukat a bezárás fenyegeti, akkor elég nehéz öndefinícióval foglalkozni.
SCHÁ: Itt van az új előadó-művészeti törvény, amely létrehozza a szakbizottságokat, amelyek tagjait, ugye, a miniszter kéri föl. A színházi szakbizottságba Dobay Dezső, a táncos szakbizottságba Kovács Gerzson Péter kapott felkérést a független terület képviseletére. Az, hogy milyen lesz a függetlenek pozíciója, mit érhetnek el ezeken a szakmai bizottságokon keresztül, az elsősorban rajtuk múlik. A szakmai bizottságokban fogják ugyanis meghatározni, hogy kik és milyen feltételekkel vehetnek majd részt állami pályázatokon. Ezzel biztosan sok munka lesz, legföljebb nem csak velünk egyeztetve fogják elvégezni, mert a kőszínházak is sorban állnak minden egyes fillérért. A nagy kérdés és kihívás az, hogy mennyiben tudjuk érvényesíteni a független színházak és táncműhelyek szempontjait. Nekünk ezen kell dolgoznunk, és ehhez át kell rágnunk magunkat az identitásproblémáinkon is. És éppen a kultúrpolitikai csatározásokhoz kell az a fegyvertény, hogy mi egyeztetünk magunk között: mi megtaláljuk a közös hangot. Ebben állapodtunk meg a szövetség tagjaival, és lehet, hogy áltatjuk magunkat, de azt mondtuk: ez a nulla pont, a törvény és a szakmai bizottság és benne a miniszter által felkért szakemberek. Ez az alapvetés, innen indulunk. Megfogalmazzuk a szempontjainkat és az elvárásainkat. Eltelik néhány hónap, és ha azt látjuk, hogy bár mi szakmailag korrektül elvégeztük a dolgunkat, nincs tárgyalás és egyeztetés, akkor a szövetség reagálni, vagyis politizálni fog. De most nem az a dolgunk, hogy az összes magán- és közsérelmünket soroljuk. A kereteket, amelyeket megszabtak számunkra, be kell tartanunk. Ez így korrekt. A pakliban ugyanakkor az is benne van, hogy fél év múlva harcos tüntetéseket szervezünk, de nem ez a célunk, mert mi elsősorban alkotni szeretünk.
MN: Például egy átlátható finanszírozási rendszert.
SCHÁ: Pontosan.
MN: Tavaly - az akkori bizottság - kidolgozott már egy alapos, körültekintő és részletes szempontrendszert. Aztán a tagokat szépen kirúgták - most semmi nincs.
SCHÁ: Ahogyan az új, úgy a régi törvény előkészítésében sem vettem részt. Az mindenképpen meglepő számomra, hogy a korábbi törvény megalkotói és érintettjei, a színházi szervezetek tagjai milyen könnyen törődtek bele abba, hogy a szívós munkával létrehozott kereteket megszüntessék, átírják. Sokat elárul a szakmánkról ez a történet. Nekem, aki életemben először kerültem abba a helyzetbe, hogy egy szakmai szervezetben komolyan vesznek, most ehhez a helyzethez kell alkalmazkodnom. Ahogy végignézem az elmúlt év történéseit, azt látom, hogy nincsenek gátak, nincsen igazi kiállás, a Magyar Színházi Társaság részéről sem, ahol pedig ott van sok színház, rendező, dramaturg, kritikus és még sokan mások. Erősek lehetnénk, de nem vagyunk azok. Amikor leállt az egyeztetés a minisztérium és a szakmai szervezetek között, akkor azt kellett volna mondani, hogy jó, akkor nincs más választásunk, tüntetni, bojkottálni fogunk. Ez utóbbi egyébként a függetlenek közt föl is merült a 2011-es pályázatra vonatkozóan: a legitim kuratórium önkényes leváltása ellen tiltakozva nem pályázunk, ezzel tiltakozunk. De már a megbeszélésen az történt, hogy előbb az egyik, aztán a másik, aztán a harmadik is azt mondta, hogy de inkább mégis, mert ez is több, mint a semmi. Én megértem az egzisztenciális megalkuvást, de akkor tudomásul kell venni, hogy nincsenek eszközeink. Most már nem lehet visszafelé mutogatni, nem lehet azt kérni, hogy vizsgáljuk felül, ami a múltban történt. Azt nem mondom, hogy korrumpálódtunk, de azt igen, hogy ott, akkor elszalasztottunk egy lehetőséget. Ugyanezt gondolom a szakma egészére vonatkozóan is.
MN: Világos: a bajok nem most kezdődtek, hanem sok évvel ezelőtt, és a másik, ma ellenzéki oldal is sokat tett a bajokért. De vajon ettől jogos most a "visszacsapás"? És egyszer majd megint vissza kell csapni?
SCHÁ: Dehogy. Ezért kell az öndefiníció, minden szinten, és a komplex, életszerű szakmai szempontrendszer, amely mindenkinek lehetőséget vagy alapot ad a csatlakozásra. Mert hiszen az előző előadó-művészeti törvény megalkotása és elfogadása idején, úgy három-négy évvel ezelőtt ki nem látta, hogy abból baj lesz, ha Vidnyánszky Attila javaslatait nem szuszakolják bele valahogy? Egyértelműen látszott, hogy egy bizonyos szakmai csoport abból erősen kimarad, amire válaszul ki is léptek a folyamatból, miközben mindenki tudta, hogy a következő választáson biztosan a Fidesz nyer. Vagyis vagy beengedjük őket, vagy ne csodálkozzunk azon, hogy visszavágnak. A független színházcsinálók és táncosok közt nagyon sokféle szellemiség képviselteti magát. Tudnunk kell együtt megfogalmazni önmagunkat. Ha arisztokratikusan lenézzük és a perifériára toljuk azt, aki nem az innovációt, hanem más eszményt tart szem előtt, könnyen odajutunk, hogy amikor ő egyszer csak helyzetbe kerül, visszavág - és akkor az innovációnak lőttek.
MN: A mostani helyzetből születhetnek jó csapatok és előadások. Születnek is: pincében, padláson.
SCHÁ: Egy európai demokráciában a pince-padlás a struktúra részeként is értelmezhető, nem csak mint az ellenállás utolsó bástyája. A pincétől a Nemzeti Színházig kellene értelmeznünk és láttatnunk a színházi struktúrát. És itt jön a képbe az én generációm problémája: azért satnyulunk el, válunk gyáva, köldöknéző társasággá, mert nem átjárható a rendszer. A generációk egymásra torlódtak, és elnyomottként, el nem ismertként halnak majd el. Én azt képviselem, hogy az ember harmincévesen már lehet - hangsúlyozom: lehet - abban a komplex állapotban, hogy bizonyos kérdésekhez hozzászóljon, egyeztessen, döntéseket hozzon stb. A saját generációm tagjain látom, hogy félnek ettől, visszahúzódnak az idősebbek válla mögé. Ettől szeretném megóvni azokat, akiket még lehet. Most látok esélyt arra, hogy a függetlenek körében merjünk beszélni erről is. Egyeztessünk, vitatkozzunk - hogy kiből mi lesz tíz vagy húsz év múlva, nem tudjuk, de majd akkor is szót kellene értenünk egymással, ha baj van.
MN: Hogy áll föl a függetlenek új elnöksége?
SCHÁ: Háromtagú: Csató Kata bábművész, az Európai Szabadúszó Művészek Egyesületének elnöke az elnök, Erős Balázs, a MU Színház művészeti vezetője és én vagyunk az alelnökök. Továbbá a táncos szervezetek kérésére még egy alelnök megválasztása várható, akinek ebben a pillanatban még nem tudjuk a nevét. Folytatva az előző gondolatmenetet: olvasván az Új Színház-ügyben Pozsgai Zsolt levelét, kiderül, hogy "a patkószög miatt a csata elveszett", vagyis egy nem válasz miatt örökös sértettség keletkezik, és abból meg ez a revánsszagú szakmai blöff. Ebből én tanulni akarok. Mit tudom én, hogy az a színész vagy drámaíró, akivel együtt dolgoztam, mi lesz húsz év múlva? De akkor is kéne tudnunk beszélni egymással. Most nincsenek kereteink, nincsenek határok, nem tudjuk azt mondani, hogy na, ezt már nem. Hát ezt szeretném a függetlenek körében megváltoztatni. A Magyar Színházi Társaságban sincsenek tisztázva ezek a határok, nem tiszta a tól-ig. Nincs kimondva, hogy mindegy, hogy ki milyen színházat szeret, ki milyen pártra szavaz, de tanuljunk meg végre pályázatot írni, kirekesztő kulturális misszióval ne lehessen elnyerni egy adóforintból fenntartott intézményt. Nagyon résen kell most lenni; azt tanulom, mikor, miért és mennyire kell kiállni. Most a Csurka-demagógiával szemben persze nagyon, de oda kell figyelni arra is, hogy a jobbos vidékek számára a kiállás elfogadható maradjon; ne merüljön föl rögtön az a válasz, hogy akkor vajon miért nem tiltakoztunk, amikor a másik oldal nevezett ki politikai okból valakit. Az Új Színház-ügyhöz az is hozzátartozik, hogy 2007-ben pályáztatás nélkül hosszabbították meg Márta István kinevezését. Ha most éppen nem Dörner-Csurka lenne a probléma, akkor legalább eddig kellene visszamenni - és ha nyugodtabb lesz a helyzet, nem szabad majd behunyni a szemünket a kegyes hazugságok és a baráti körünkben tapasztalható cinkos összetartások esetén sem. Akkor lehet erős a társadalmi bázisa bármilyen ellenállásnak, ha ezek a bizonyos határok egyértelműek, és nem a kizárás-kirekesztés, hanem az összetartozás, a szakmai kapcsolat definiálja őket. És ez nem csak a színházra igaz.
